Ambrózy báró esetei fanfiction blog

1901. április 3. A csörtetés, aminek hangja közeledett a szobámhoz, kiváltképp veszélyre figyelmeztetett. Nem is tévedtem, miután Mili bevágta maga mögött az ajtót. A vöröslő arc és a dühödt pillantás egyből kíváncsivá tett. – Hallja, maga önfejű nadrágos főúr, mikor méltóztatott volna tárgyalni a helyzetünkről? – kérdezte fennhangon Mili, csípőre téve mindkét kezét. – Ezek szerint édesanyám bejelentette a döntési szándékát – tippeltem meg a harag kiváltó okát. – Igen, de még egyszer kérdem, engem miért nem avattak bele? – förmedt továbbra is rám, a mondat végét a szokásához illő toppantással zárva. Ez akaratlanul is mosolya fakasztott, mivel ez a cselekedete mindig arra a vakmerő, vidéki kis leányzóra emlékeztetett, aki elhatározta, hogy bármi történik, megtalálja a nővérét. Viszont az ajtónál ácsorgó nő, aki immáron a feleségem, nem díjazta volna a szórakozottságom, így komoly arccal folytattam a társalgásunk. – Nem értem, mi a gond, hiszen többször is említetted, hogy jobban szerets

Pest, 1901. április 2–8.      Vannak olyan pillanatok az életben, amikor nem lehet eldönteni, félve vagy örömmel izguljak a rám váró eseményekre. Ilyen helyzet állt elő, mikor konflisban ülve indultam haza. Édesanyám kíséretében távoztam a kórházból, Milit otthon marasztalta, valószínű azért, hogy megfelelően fogadhassanak mondhatni újdonsült otthonomban, amiben alig volt alkalmam tartózkodni.      – Fogadom, mindent felforgattak a lakásban – szólaltam meg, amint elhagytuk a Lánchidra vezető utcát és ráhajtottunk a Sugárútra.      – Annyit nem voltál távol. Legyél türelmes, hiszen még csak most tanul bele a dolgokba, miközben a komornája is nevelésre szorul – felelte édesanyám, szeméből türelemre intés kérelme tükröződött.      – Csak melyikük neveli a másikat? – sóhajtottam kellemetlen érzésekkel telve, egy pillantást vetve az ablakon keresztül látható épületek felé. Akkor már aggódni kezdtem a negyed órán belül megtörténő hazatérésem kapcsán.      – Látja fiam, ezzel sem kell foglalk

1901. március 6-13. Próbáltam kitalálni, hol lehettem, de a tarkómra mért ütés utófájdalma miatt nehezen nyitottam ki a szemem. Sötétség fogadott, mozdulni nem bírtam, és halovány képek jutottak eszembe, mi is történt valójában. Legszívesebben káromkodtam volna, viszont megnyugtatott az a tudat, hogy láttam az este a Vérmezőn elsétálni egy embert, aki valószínű, észrevett minket Vilmossal és azt is, hogyan hurcoltak el. Nagyon reméltem, hogy mihamarabb jelentést fog tenni a rendőrségen. Ettől függetlenül az emberek viselkedését tanulmányozva felkészültem arra, hogy a szemtanúból önként nem lehet majd vallomást kiszedni, mert úgy fog tenni, mint aki semmit nem látott. Emlékezetemben ott maradt a lovak patkóinak hangja, egy lánc csörgése és az ajtóra került lakat kattanása. Ezekből gyorsan összeállt előttem a helyzetem, hogy konflissal ismételten sikerült elrabolniuk, és bilincsbe verve zártak be egy sötét helyiségbe. Felettébb hideg volt, gyanítottam, hogy pincébe kerültem, és igyekezt

1900. november 22. Nem arról vagyok híres, hogy unatkozzak. Az a nap pedig meglepetéseket tartogatott számomra, ráadásul úgy, hogy a meghökkenés okozója jelen sem volt. A megérzéseim vezettek rá, hogy mihamarabb visszatérjek a villába. Kora reggel konflist fogtam, és amint üdvözöltem a ház népét, Gáspár bácsit ösztökéltem munkára. Az istállóban félrevonulva mélyültünk a feladatban, amiről azóta sem tettem megemlítést, pedig visszagondolva akár fontos is lehetett volna az esetünk szempontjából. A nyugodt töprengést csak Terka néni tudta megzavarni a kora délután folyamán, aki sürgetett, hogy térjek vissza mihamarabb a villába, mert valaki beszélni akart velem. Úgy véltem, hogy Mili talált ki valamit, de a drága szakácsnőnk arcán kiülő aggodalom nem épp arra utalt, hogy holmi női csevegésre invitálnak be a házba. – Mili kisasszonynál csodásabb teremtést nem ismerek, de miként mondani tetszik, az impulzív természete… – hallom az ajtó mögött állva, de a hang gazdáját nem ismertem fel. Fesz

A házaspár frissen kialudva ült asztalhoz reggelizni a lakásuk étkezőjében. Csendesen fogyasztották a pirítós kenyeret, a szalonnát és kolbászt, végül a férfi ölébe véve a friss napilapot készült fel a napra. A kávéjába néha belekortyolva lesett fel a vele szemben ülő nőre. – Talán nem ízlik a reggeli? – érdeklődött fürkésző tekintettel Richárd. Az újságtól is jól látta, hogy a nő elé tett tányérból valószínű evett, így azonnal sejteni kezdte, hogy nem étvágytalanság lesz az ábrándozó tekintet oka. – Olyan szokatlan, hiszen pár hete még… – felelte halkan Mili. – Azt hittük, hogy a sitiben fog raboskodni, míg a naccságos úr pediglen nem nyitja reánk többet azt a röngenyes szemét – locsogott Mári a falhoz lapulva. – Márika! – szólalt meg egyszerre a házaspár, a szalonban toporgó komornára. – Talán nem tetszettek tudni, hogy a reggelinél én is benn vagyok? – kérdezte meg sem szeppenve a kicsi komorna. – Igaz, nem szoktam hozzá a szolgák társaságához – felelte őszintén Richárd. Mili mindez