1900. november 22.Nem arról vagyok híres, hogy unatkozzak. Az a nap pedig meglepetéseket tartogatott számomra, ráadásul úgy, hogy a meghökkenés okozója jelen sem volt.
A megérzéseim vezettek rá, hogy mihamarabb visszatérjek a villába. Kora reggel konflist fogtam, és amint üdvözöltem a ház népét, Gáspár bácsit ösztökéltem munkára. Az istállóban félrevonulva mélyültünk a feladatban, amiről azóta sem tettem megemlítést, pedig visszagondolva akár fontos is lehetett volna az esetünk szempontjából.
A nyugodt töprengést csak Terka néni tudta megzavarni a kora délután folyamán, aki sürgetett, hogy térjek vissza mihamarabb a villába, mert valaki beszélni akart velem. Úgy véltem, hogy Mili talált ki valamit, de a drága szakácsnőnk arcán kiülő aggodalom nem épp arra utalt, hogy holmi női csevegésre invitálnak be a házba.
– Mili kisasszonynál csodásabb teremtést nem ismerek, de miként mondani tetszik, az impulzív természete… – hallom az ajtó mögött állva, de a hang gazdáját nem ismertem fel. Feszülten kopogtam be, megszakítva a fellengző dicséretet.
– Hallom, keresnek – szóltam be a helyiségbe ingerülten, mivel nagyon bosszantott, hogy megzavartak. – Csak néhány percem van. Gáspár bácsival épp… Nocsak, a Tarján úr! – lepődtem meg, amint megláttam Vilmost.
– Bocsásson meg, hogy zavarni merészelem, de a hír, amit hoztam, úgy vélem, sokkal fontosabb, mint a lovak, a széna, vagy akármi más az istálló környékén – jegyezte meg Tarján, amire csak meglepetten néztem végig rajta. Tényleg nem értettem, hogy mi lehetett neki fontosabb dolog, mint számomra az, amit Gáspár bácsival próbáltunk kivitelezni.
Édesanyám is érdeklődőn állt szigaretlivel a kezében, mert Vilmos állítása szerint tudja, hol tartózkodik Mili.
– Ezek szerint itthon nincs – biccentettem, magam is szigaretlire gyújtva. – Furcsállottam is, hogy bár én kivételesen a villában tartózkodom, ő ma még egyszer sem rontott rám a kiszámíthatatlan szeszélyeivel.
Tudtam, hogy minden határon túlmentem, de akkor pont az utolsó gondolatom volt a szeleburdi leányzó, végül pedig kiderült számomra, nem is lehetett biztosabb helyen, ahol talán képesek lehettek szemmel tartani.
– Állítólag erővel betört a Pallavicini palotába, és ott botrányt okozott. A ház portása riasztotta a környéken posztoló rendőröket, akik épp akkor értek a helyszínre, mikor Mili egy üveg tintát vágott Bissingen gróf titkárának fejéhez. – mesélte ez a szituációt Vilmos, de az utolsó pontnál túlzottan is eleresztettem a képzeletem, emiatt akaratlanul felnevettem. Tintát?
Mégis sikerült aznap meglepnie Milinek ezzel a machinációjával, és nagyon sajnáltam, hogy legközelebb csak este jutott eszembe, valamit teljesen elfelejtettem. Végigpörgettem a fejemben a délutáni eseményeket, a következményekkel is foglalkozni akartam, mikor a Kaszinó szobájának ágyában fekve hirtelen kinyitottam a szemeim. Elfelejtettem elmenni Miliért!
Már látom előre, hogy édesanyám gyilkos tekintettel fogad, amint megtudja, hogy a kelleténél tovább tartottam benn a kis védencét, de sajnos ez a feladat megmaradt másnap reggelre. Minél több a feladatom, annál nagyobb a hibázási lehetőség, és akkor olyan fontos dolgot feledtem el, amiért tudtam, nincs bocsánat. Viszont, ha tanult volna az esetből a kis segédem, talán hasznosnak is vélhettem akkor ezt a felelőtlen döntésem, hogy nem rohantam az éjszaka közepén érte, de erre csak napok, hetek múltán jöttem rá, ez mekkora hatással volt Milire a meggondolatlan tettének következménye.
Az fikció az alábbi könyvekhez kapcsolódik és segítségül volt az íráshoz:
Böszörményi Gyula Ambrózy báró esetei könyvsorozat Ármány és kézfogó című könyve.
Kép: Pinterest