1901. április 3.
A csörtetés, aminek hangja közeledett a szobámhoz, kiváltképp veszélyre figyelmeztetett. Nem is tévedtem, miután Mili bevágta maga mögött az ajtót. A vöröslő arc és a dühödt pillantás egyből kíváncsivá tett.
– Hallja, maga önfejű nadrágos főúr, mikor méltóztatott volna tárgyalni a helyzetünkről? – kérdezte fennhangon Mili, csípőre téve mindkét kezét.
– Ezek szerint édesanyám bejelentette a döntési szándékát – tippeltem meg a harag kiváltó okát.
– Igen, de még egyszer kérdem, engem miért nem avattak bele? – förmedt továbbra is rám, a mondat végét a szokásához illő toppantással zárva. Ez akaratlanul is mosolya fakasztott, mivel ez a cselekedete mindig arra a vakmerő, vidéki kis leányzóra emlékeztetett, aki elhatározta, hogy bármi történik, megtalálja a nővérét. Viszont az ajtónál ácsorgó nő, aki immáron a feleségem, nem díjazta volna a szórakozottságom, így komoly arccal folytattam a társalgásunk.
– Nem értem, mi a gond, hiszen többször is említetted, hogy jobban szeretsz a villában tartózkodni, mint az Andrássy úti lakásban – mentegetőztem, igyekezvén csillapítani a helyzetet.
Láttam Mili megdöbbenését, vagy talán sejtette, hogy nem fogok holmi kirohanások elől megfutamodni, sőt, kellemes hangnemben tegeződtem vele, ami kicsit személyesebbé tette a vitánk.
– Nem erről van szó Richárd! – lépett közelebb hozzám gesztikulálva, de enyhülő hanggal. – Hanem, hogy meg sem kérdeztél! – állt meg egyenesen az ágyam végénél, és a fémkorlátot erősen szorítva próbált lehiggadni.
– Miért kellett volna? – hökkentem meg. – A családot érintő fontos dolgokban mindig a családfőnek, vagyis a férfinak kell döntést hoznia – feleltem ki teljesen őszintén.
– Vagy úgy… – fehéredett el teljesen Mili, és nagy levegőt véve folytatta. – Ezek szerint Viktória királynő csak bábja volt Albert hercegnek, Mária Terézia a nemesek kérése szerint cselekedett, így teljesen érthetetlen, hogy ha problematikába kerülsz, miért kéred ki a drága mama tanácsát.
– Nem értem a kifakadásod, és mi köze van édesanyámnak a felsorolt példákhoz? – tettem fel a kérdést, mivel egyáltalán nem tudtam hova tenni, miért hozakodik elő Mili női uralkodókkal.
– Mit nem értesz?! – kiáltott fel és dühödten téve egy kört a szobámban, leszórta az íróasztalomról azt a pár nyomozási aktát, ami még megoldásra várt.
– Mit szeretnél Mili? – érdeklődtem kissé tartva attól, ha nem találok hamar megoldást, nem csak pár papír fogja a kárát látni.
– Egyenlő félként vagyok hajlandó ebben a házasságban megmaradni – jelentette ki Mili az ágy előtt állva.
Nagy sóhajjal és őszinte sajnálattal tekintettem fel az amúgy nálam jóval kisebb nőre, mivel tudtam, hogy nem egyszerű a helyzete, és vannak dolgok, amikben lehetek újító, de a villán kívül képtelenség kompromisszumra jutni.
– Tudod, hogy olyan világot élünk, ahol… – kezdtem bele a magyarázkodásba nyugodt hangon, és ahogyan sejtettem, egyből belevágott a szavamba.
– Igen, teljesen maradi gondolkodású férfiak azt hiszik, hogy ők találták fel a spanyolviaszt.
– Azt éppenséggel férfi találta fel – javítottam ki Mili megjegyzését.
– Komolyan az öntelt férfiak által rettegett hysteria betegség tüneteit produkálom, ha továbbra sem figyel a mondandómra! – replikázott tovább Mili és nyomatékosítva kijelentését, felkapta az ablak mellett levő vázát és dühödten a földhöz vágta. A porcelán darabjaira hullása nem kis zajjal járt, de igyekeztem meg sem rezzenő arccal nézni a magából kiforduló nőre. Nem gondoltam, hogy az említett betegség megkörnyékezné Milit, és mondhatni emiatt cseppet sem rettentem meg.
Viszont más gondolat férkőzött az elmémbe, ami inkább lett keserű epe számomra. Mintha édesanyámat és apámat láttam volna bele a helyzetbe és eszembe jutott, mi volt akkor a szüleim problémájának tárgya. Nagyobb voltam, és hiába vélték azt, hogy egyik gyerek sem szerez tudomást a vitáról, mivel édesapám mindenhova követtem, így akaratlanul is szemtanúja lettem annak, hogy apám megkérdőjelezte édesanyám tudását és azt, hogy képes lesz valaha a gazdaságot irányítani.
Nem hagyott szóhoz jutni Mili, mert folytatta a dühöngést.
– Ha még egyszer a megkérdezésem nélkül dönt olyan ügyben, ami mindkettőnket érint, kitekerem a nyakát! – jelentette ki és meg sem várta a válaszom, kiviharzott a szobámból, rám vágva az ajtót.
A porcelán darabokat szemlélve tudtam, hogy ugyanabba a hibába estem, mint annak idején édesapám, pedig igaza volt Milinek, hogy amióta csak apám nélkül kell boldogulnunk, mindig édesanyám volt az, aki döntött a fejünk felett, és az ő elhatározásai szerint éltünk.
Ha pedig a feleségem egyenlő fél akar lenni mellettem, ami teljesen megoldható, miért futamodott meg a válaszomtól, hogy beleegyezem, ha csak ennyin múlik a házasságunk?
Az fikció az alábbi könyvekhez kapcsolódik és segítségül volt az íráshoz:
Böszörményi Gyula Ambrózy báró esetei könyvsorozat A Barnum-rejtély című könyve.