Békebeli fanfiction részletek #29 (Szer’usz világ folytatása, A Barnum-rejtély eltérő folytatása/Richárd - hazatérés)
Vannak olyan pillanatok az életben, amikor nem lehet eldönteni, félve vagy örömmel izguljak a rám váró eseményekre. Ilyen helyzet állt elő, mikor konflisban ülve indultam haza. Édesanyám kíséretében távoztam a kórházból, Milit otthon marasztalta, valószínű azért, hogy megfelelően fogadhassanak mondhatni újdonsült otthonomban, amiben alig volt alkalmam tartózkodni.
– Fogadom, mindent felforgattak a lakásban – szólaltam meg, amint elhagytuk a Lánchidra vezető utcát és ráhajtottunk a Sugárútra.– Annyit nem voltál távol. Legyél türelmes, hiszen még csak most tanul bele a dolgokba, miközben a komornája is nevelésre szorul – felelte édesanyám, szeméből türelemre intés kérelme tükröződött.
– Csak melyikük neveli a másikat? – sóhajtottam kellemetlen érzésekkel telve, egy pillantást vetve az ablakon keresztül látható épületek felé. Akkor már aggódni kezdtem a negyed órán belül megtörténő hazatérésem kapcsán.
– Látja fiam, ezzel sem kell foglalkoznia – mosolya arra engedett következtetni, hogy tudja, csak iróniából tettem fel a kérdést. Viszont végig gondolva a helyzetem, inkább lázadni támadt kedvem a kijelentésére.
– Dehogynem, percek kérdése és utána egész nap körülöttem fognak sertepertélni.
– Más férfi örülne ennek a kiváltságnak – csitított le a türelem nagyasszonya, akit csak csodálni tudtam a képességét illetően.
Szúrós tekintettel néztem édesanyámra, aki jól tudta, hogy nem szokásom úgy viselkedni, mint az átlagos főnemesek. Mintha megfeledkezett volna arról, hogy kihez kényszerítettek házasságra és a feleségem milyen elszánt komornát szerzett maga mellé. Vagy ennyire hétköznapi dolog, hogy az asszony besegít a férje munkájába, miközben a komornájuk kimenti őket a bajból, ha éppen a drága feleséget benn marasztalja a hatóság a fogdában? Lehetelten helyzetnek tűnik, de ezek szerint az én életemben ez teljes mértékben elfogadott.
– Csak azért jártam a Kaszinóba, hogy nyugtom lehessen, mentesülve a női locsogástól – jelentettem ki vehemensen.
– Minden bizonnyal ezért járnak oda a férfiak, pedig te magad is tudod, hogy a családunkban élő nők többsége nem fecseg feleslegesen – vágott vissza édesanyám, akinek nem csak a hangjában, az arcán is kiütközött az ellenérzése a kijelentésemmel kapcsolatban.
– Ezek szerint zavarja Mili jelenléte – szólalt meg, tovább ütve a vasat, látva, hogy nem tudok az előbbi kijelentésére reagálni. Valóban elérte a célját, helyette is én fújtattam, mivel a következtetése és az érzelmeim kicsit sem egyeztek Milivel kapcsolatban.
– Amennyi időt töltöttem vele, ő zavar a legkevésbé – feleltem őszintén.
– Most már a személyzet sem fogja megítélni, ha a dolgozószobájába invitálja a feleségét.
– Na, de anyám! – hördültem fel, pedig tudtam, hogy előtte nem sok titkom volt. Végül megköszörültem a torkom. – Az igaz, hogy jól meg lett válogatva, kik segítenek a lakásban. Meg, ha szabad megjegyeznem, tudtommal egyik emberünk sem érdekelte, mennyi időt töltök Mili jelenlétében.
– Ha felelhetek őszintén fiam, Terka és Gáspár is látott már velem együtt az életből eleget, hogy eldöntsük, éppen mit támogatunk. Úgy véltük, hogy tanultál a múltból, ráadásul jó hatással volt rád Mili, így elnézőbbek lettünk holmi megrögzött szabályoknál.
– És amikor Triesztből hazatértem? Mi lett volna, ha visszaélek a helyzettel?
– Ezt tudjuk, hogy nem történt volna meg – jelentette ki határozottan édesanyám.
– Feltételezzük, hogy igen – koppantottam a sétapálcám a konflis padlójának, nyomatékosítva az elképzelésem.
– Ugyan már Richárd, hiszen miután összeházasodtak sem élt vissza Milivel szemben.
– Honnan feltételezi anyám, hogy…
Megérkeztünk a bérpalotához, és választ nem kapva léptünk a járdára a konflisból.
– Anyám – nyújtottam a kezem felé, hogy segítsek neki kiszállni, de közben titkon vártam, hogy választ kaphassak.
– Mili viselkedése sokat elárult, mikor melletted láttam. – nézett sokat értőn a szemembe. – De ha nem így állna a helyzet, akkor is tudom rólad, hogy beleegyezés nélkül nem önkényeskedsz nőkkel szemben.
Akaratlanul köszörültem a torkom, nem hozva fel semmi riposztot anyám megjegyzésére, mivel ha őszintén magamba nézek, tudom, hogy ismételten neki lesz igaza.
Belépve a lakásba megcsapott az ebéd kellemes illata, Boskó segítőkészen üdvözölt, miközben a kabátom, a kalapom és a sétabotom a helyére tette. Mári szélvészként toppant elém, és köszöntése, botladozó pukedlije mosolyt csalt az arcomra. A tavaszi, kellemes idő sem melengetett meg ennyire lelkileg, mint ahogyan fogadtak a hazaérkezésemkor. Remek hangulatban tölthettem a nap többi részét.
A nappali megszokott képet mutatta, a dolgozószobám asztalán sem volt semmi rendezve, de este, mikor a hálószobába betértem, felkészülve az alvásra, meghökkentem. Nem azon, hogy Mili az ágyban ücsörgött, hanem a kezében egy ismerős könyvet tartott. Egyből felismertem az egyik gyerekkori könyvem, és Andersen világának szürrealistása megborzongatott.
– Örülök, hogy mesés hangulatban találom Mili – ültem le az ágyra, de a köntösömtől még nem szabadultam meg.
– Amióta Boskó felolvasott Márinak, körbejárta a lakást a mesekönyv.
– Akarom tudni, mi folyt itthon, míg távol voltam? – ültem le az ágy rám eső részére. – Andersen meséi nem mindig derűvel vannak átitatva.
– Semmi szokatlan nem történt, ami ne történt volna meg velünk – nevetett fel Mili. Félretéve a könyvet átmászott az ágyon a térfelemre és mellém ülve a kezét a homlokomon végigsimította. Ekkor eszméltem fel, hogy bosszúsnak tűnhettem ráncolva a homlokom.
Mili mondani akart valamit, de egy éles, zümmögő kis hang eltérítette rólam a gondolatait. Mint egy vadászkopó, egyből felpattant az ágyban és tüzetesen keresni kereste a szinte korainak tűnő kis moszkitót, ami valami csoda folytán a szobába repült. Ami inkább meglepett, hogy Mili minden tizenéves aktivitásával kezdte körbeugrálni a helyiséget és lelkesen csapkodott, amivel akaratlanul is nevetésre sarkallt. De nem akartam letörni a lelkesedését, nyugodt fejjel feküdtem le az ágyba és még a takarót is magamra húztam, mikor meghallottam, hogy a szúnyog az ágy fejtámlája felé közelített. Mili is észrevehette, mert szinte egy nagy ugrással az ágyban termett mellettem hason fekve, és annyira le akarta csapni a kis vérszívót, hogy nem izgatta, mennyire feltekeredett rá a hálóruha.
Leoltottam a lámpát, így csak az ablakból kiszűrődő fényben kerestük tovább a bosszantó zavargónkat. Mili feladva csatlakozott az alváshoz, mivel pár percig nem hallottunk semmit. Valamelyest megnyugodtam, hogy legalább a figyelme elterelődött, és nem kezdett el kombinálni szeszélyes gondolatokat a közös ágy használatát illetően.
Viszont amikor újra hallani kezdtük a zümmögést, mindketten a hang irányába néztünk. Megelégeltem a helyzetet, és amint megláttam ismét az ágytámlán a moszkitót, gondolkodás nélkül lecsaptam rá. Mindezzel nem is lett volna gond, ha nem csak egy karral kellett volna boldogulnom, mert egyrészt örültem, hogy lecsaptam a szúnyogot, de akkorát csaptam ezzel a támlára, hogy félő, az egész lakás hallotta. Harmadrészt pedig mindezt a bravúrt Mili feje felett sikerült véghezvinni, ami azt eredményezte, hogy majdnem rádőltem, ha nem támasztom továbbra is ki a karom.
– Sikerült? – hebegte Mili, akit látszólag meglepett a reakcióm.
– Még szép – morogtam vissza és igyekeztem a lábammal feljebb mászni az ágyon, hogy továbbra se essek rá az így is alig lélegző lányra.
Megdermedve néztük egymást, és már nekem kezdett kínossá válni a helyzet, de a lábam sem mertem máshova mozdítani, mert túlontúl közel került Mili végtagjaihoz.
– Lenne szíves és a két kezét tegye a mellkasomra, mintha eltaszítana – kértem meg a lehető legsemlegesebben, de Mili még zavarodottabban tekintett rám.
– Miért taszítanám el?
– Segítsen, fel akarok kelni, de a karomon támaszkodom, különben magára estem volna.
Milinek nem kellett kétszer mondani, puha kezeit a vállaimra helyezve lökött rajtam egyet, amivel végül a saját térfelemre gördülhettem. Fel is pattantam az ágyból, hogy a mosdótálhoz menve kezet mossak eltüntetve a vérszívó nyomát a kezemen.
Visszatérve az ágyba alig vártam, hogy álomba merüljek, mert kezdtem fáradni. Viszont a nagy sóhaj, ami Mili felől hangzott, nem volt épp elégedettséget hangzó.
– Ez nem jelenti azt, hogy eltaszítottalak – szólalt meg, mikor rátekintettem.
– Nem is gondoltam erre – feleltem őszintén, végül úgy döntöttem, hogy oldalra fordulva Mili felé megfogtam az egyik kezét. Mielőtt lehunytam a szemeim, elégedett mosolyt láttam az amúgy gondtalan arcon, és tudtam, hogy most egy ideig nyugodtan fogok minden este aludni.
***
A sötétségbe borult dolgozószobába belépve meglepődtem. Azonnal felkattintva a lámpa kapcsolóját teljes nyugalommal konstatáltam, hogy Mili az asztalon ülve várt engem. A kivillanó boka és az egyenes hát tartása mind arra következtetett, hogy okkal nem tart be bizonyos formaságokat.
– Halljam, mi volt olyan halaszthatatlan, hogy még a lámpát sem használtál? Vagy pont erre vártál?
– Nem értem, mire célzol – pironkodott Mili, úgy tűnt, akaratlanul is zavarba hoztam.
– Mondd, hogy szándékosan hozod rám a frászt lehetőség szerint minden egyes nap.
– Teljesen véletlen drága férjuram, hiszen te magad mondtad, hogy a meggondolatlanságom teremt a fejedre ősz hajszálakat, így az, hogy most éppen az íróasztalon ücsörgök, megjegyzem, teljesen megfontoltan, így mindez nem szabadna, hogy hatással legyen az agyi keringésének.
– Teringettét! – böktem ki pislogva, és Mili helyett is vettem egy nagy levegőt, akiről sütött a diadalittas mosoly.
– Most ez… hiszen… Mármint, elnézést, de…
Kacagása szívemig hatolt, és szégyenkező, kisfiús mosollyal ráztam a fejem. Végigsimítottam ösztönösen a hajamon, de semmi értelmes mondat nem jött a számra. Végül leugrott könnyedén az asztalról és elébem lépett.
– Milyen új ügyet tervelt ki? – kérdeztem rá, mivel legtöbb esetben egy új nyomozás lehetőségének fennállásakor szokott ennyire lelkes lenni és igyekszik megpuhítani, hogy őt is magammal vigyem.
– Ó, hát ez nem olyan ügy – rázta a fejét Mili, de már sejtettem, hogy nem titkos liezonra számított rám várva a szobában. Helyette a karjait kinyújtva megölelt és mikor lehajoltam hozzá, a fülembe súgta látogatása célját.
Az a mai napig nem tudom, miért ezzel a felvezetővel hozta a tudtomra a helyzetet, de az izgatottsága és a lelkesedése aznap akaratlanul rám ragadt.