Megjegyzés: az írás az eredeti történetet szolgálja követni, így nem lehetett a fordulatokat és a leleplezésre váró személyek kilétét titkolni. Emiatt olvasásra elsősorban a Bitó és borostyán történetét ismerő olvasóknak ajánlott. Ezen felül mindenkinek saját felelősségre.Szóval, mi történhetett Ambrózy báróval, míg Mili felgöngyölítette élete első komoly ügyét?
– Ambrózy Richárd, maga sunyi, ármányos, hazug mentőangyala az Úrnak, azonnal jöjjön vissza és magyarázza meg, mit keres az én vonatomon?! – hallottam meg a hátam mögött a vérmes számonkérés hangját, amiről tudtam, addig nem fogom magamról lerázni Milit, míg magyarázatot nem adok neki, ahogy követelte. Azon csodálkoztam, hogy hajnalban, fél hat körül jött rá, egész éjjel szemmel tartottam. Ha nem lett volna dolgom, még visszafordultam volna felé, hogy rámosolyogjak.
Nos, kérdése jogos, hiszen fogalma nem volt, merre voltam. Feltételeztem a találkozás hevében kiejtett szavain át, hogy magában már mindennek lehordott, miután távoztam a hálókocsiból. Magára hagyom? Még fogja magát valamelyik megállónál és megszökik… nem kockáztathattam, még akkor sem, ha Bali úr kezére bíztam Milit. Köztudott, hogy ennél biztosabb kezek bizony nincsenek a Monarchiában, de talán Miska bátyám sincs felkészülve Mili javíthatatlan természetére, aki túljátszott mondataival képes minden férfit az őrületbe kergetni. Elég csak a távozásomra gondolni: ha tudná, ez a szertelen, naiv teremtés, mennyire nem létezik az illetlen közelség fogalma egy hálókocsiban, eszébe se jutott volna arcpirító és illetlen feltételezést megemlítenie.
A vonat másik végébe indultam, miután a hálókocsiban kitört a vita. Ennél jobb szituáció nem jöhetett szóba, ha el akartam rejtőzni. Köztudottan az illemhelyiségek tudják a legtöbb titkot, amit a vonaton utazókról tudni érdemes, de messziről sem volt nagy gaztett a tervem, amit kifundáltam, annak okából, hogy Milit egész úton szemmel tarthassam. Egy báró eltűnt, egy ortodox pópa pedig minden szentségtörésével elfoglalta helyét a személykocsi hármas fülkéjében, akihez három úr csatlakozott.
Sok ember fordult meg már ezekben a fülkékben, akik megengedhették maguknak az első osztály luxusát. Jól sikerült álcám, és némaságomba burkolózva meg sem merték utastársaim kérdőjelezni, hogy a görög keleti egyház prédikátorait hogyan képesek olyan alamizsnában részesíteni, hogy ezen abszolút felháborító pénzköltekezés az égiek szemében megengedett legyen számukra. Viszont két okból nem adtam lejjebb az igényem, mert csendesebbek az utasok, és ez a volt a legmesszebb a hálókocsiról, így semmi keresni valója nem lehetett a közelemben Milinek.
Nagyon vártam a szupét, mivel csak ez az egy lehetőségem volt szemmel tartani. Bíznom kellett benne, hogy az út során nem lesz gond, és a vacsora után alvással tölti az utazást. A hálókocsiban utazók később érkeztek meg a vacsorapáholyba. Tudva, hogy Mili önkénytelenül is felméri környezetét, inkább lehajtott fejjel vártam, hogy helyet foglaljon. Talán csak egy imádkozó pópa voltam akkor a szemében, ami már csak azért is beszédes jellemzés, mivel tényleg könyörögtem az égieknek, hogy ne lepleződjek le. Örömmel konstatáltam, hogy Mili nem tartózkodott a váratlan kísérőtől, akit még a vonatra felszállás előtt mutattam be neki, hanem egyenesen az asztalához invitálta. Próbáltam a kisebb hangzavarban kivenni pár mondatot a beszélgetésükből. Nem tudtam, melyikük lepődött meg jobban. Bali úrról nem hittem, hogy nőneműeknek eddig mesélt volna a szakmájáról, emiatt várhatta, mikor kell repülősó a vele szembe ülő lánynak. Mili kíváncsisága nyitott az állami ítélet-végrehajtó munkájára, ráadásul elég hullát látott ahhoz, hogy a téma ne vegye el az étvágyát. Nem kerülte el a figyelmem Mili mozdulatai, ami szinte vallatásra hajazott, viszont Bali meglepettsége és Mili arcára kiütköző zavarából feltételeztem, hogy rólam is szó esett az asztalnál. Az előző napok után már meg sem lepett, hogy Mili minden ismerősöm ki akarta faggatni, viszont az indítékait nem tudtam megfejteni, miért velem foglalkozik és nem a rábízott feladataival?
Nagyváradon várakozva a vonatról jómagam is lekászálódtam, mivel a fülkéből észrevettem az egész nap körülöttem sertepertélő szoknyát. Bevallom, megijedtem, hogy szökni merészel Mili, ezért akármennyire nem akartam, a peronra én is csatlakoztam. A reverenda jó álca volt, de fel-és leszállásnál pluszban hátráltatott, hogy nincs elég kezem a művelethez. Egyből észrevettem Milit és Bali urat is, így mikor földet ért a lábam, megnyugodva ácsorogtam a vonat mellett. Ezután fel sem merült bennem, hogy végigaludta volna a kisasszony az utat, mivel abban a pillanatban is egyből a kísérőjét ráncigálta magával egy sétára.
A sípszó élesen csendült fel a peronon, sürgetve az utasokat, hogy térjenek vissza a vonatra. Láttam, hogy egy vérző fejű férfit kísértek vissza, amiről sejtettem, hogy közönséges rablás áldozata lehet az illető. Domonkos úr túl feltűnő volt a bútorokkal és az eladott termékek után kapott kisebb vagyonával.
A személykocsikban különösen nagy volt a nyüzsgés, ami már kezdett zavaróvá válni. Végül kiléptem a fülkéből, próbáltam kivenni a zavarodott kiabálásokból, mi folyik a vonaton, míg végül a paklikocsinál kötöttem ki, ahol szembetaláltam magam egy halottal, akit nemrég ölhettek meg. Nem akartam elhinni, hogy pont aznap, pont akkor, egyszeriben nem volt energiám az érdekes ügyre, miközben nem fedhettem fel a valódi kilétem.
Mivel egyre többen kezdtünk tömörülni a kevéske helyen, nekem sem volt sok esélyem, hogy közelebbről megszemléljem. A tülekedések hangzavarában mégis egyből kivettem az élesen csengő kérlelést. Míg mások arcán a szörnyülködés és a borzalom futott végig, addig Mili szinte leplezetlen lelkesedéssel furakodott a megölt személy mellé. Miközben a körülöttünk levő emberek zúgolódni kezdtek, hogy Mili szólni merészelt, akaratlanul is felemeltem a kezem, hogy leintsem, megérezve a heves vitájának kezdetét. Ha abban a pillanatban nem szólal fel Bali Mihály, akkor soha nem jutottunk volna oda, hogy a gyilkost elcsípjük.
Szerencsére csitultak a kedélyek, és végül Mili megfigyelése után, szinte kísértetiesen, hozzám hasonló rideg fegyelemmel osztotta ki a teendőket. Tényleg ennyire parancsolóan szokásom beszélni?
Ekkor váratlanul bukkant fel Lindmayer úr, akire akaratlanul is felszökött a szemöldököm, ahogyan kimentette magát az illemhelyiségből. Mindvégig itt volt? Kénytelen voltam visszatérni a fülkémbe, és Milire bízni a feladatot. Csak az a tudat nyugtatott meg, hogy Miska bátyám mindvégig a sarkában lesz.
Ahogy számolgattam, volt két és fél óra, hogy Mili rájöjjön az összefüggésekre. A poggyászőrön ejtett szúrások közül legfeljebb az ütőerét ért tőrdöfés lehetett a halál okozója. Az olasz tőr pedig mellette feküdt, mikor oszolni kezdett a tömeg még tudtam egy pillantást vetni a helyszínre. Ezek szerint egy kicsit sem profi gyilkost kerestünk, akinek ráadásul véráztatta ruhával kellett rendelkeznie. A fiatalabb Lindmayer már akkor gyanú alá került a részemről, de eszembe jutott Detrich nyomozása, ami minden bizonnyal összefüggött a vonaton történtekkel.
Úgy véltem, összeszedtem az információkat, és a tettesek kiléte is világossá vált. Közben titkon vágytam rá, hogy tegyek egy kört a vonaton, megkeresve a válaszokat a még nem megválaszolt kérdéseimre.
Nem voltam képes aludni, utólag kiderült, jó is, hogy nem aludtam el mélyen. Megszunnyadni viszont egyszerű volt a vonatkerekek ütemes hangjára, de éber lettem egyből a motoszkálás és piszmogás zajt csaló hangjára. Közel nem volt egy megálló sem, ráadásul nem is engedtek volna le senkit, ezért is volt meglepő számomra, hogy a fülkében velem együtt utazó férfi váratlanul felállt. Lehet, hogy úgy vélte, alszanak körülötte, de mikor felvillantott egy kést, rossz érzés fogott el. Alig, hogy távozott, előkerítettem az utaslistát. Macsek András. Ismerősen csengett a neve, mikor pedig beazonosítottam, egyből utána rohantam.
Meghallottam a hálókocsi-kísérő ordítását, de mikor megláttam, hogy az álnéven bujkáló Soltész János melyik hálófülkébe nyitott be, a rettenet fogott el. A gazfickó a szemem láttára akarta párnába fojtani Milit, akiről gondolkodás nélkül szedtem le a támadót, és miután falhoz vágtam, aggódva lestem a kisasszonyra, remélve, hogy nem esett baja. Milivel összenézve csak az államat érő ütés térített észhez, hogy koncentráljak az elfogásra váró ítéltre. Közben megadta magát az álszakáll, de Mili kiabálása prioritást élvezett az összes teendőmnél. Nem akartam elhinni, hogy nem ismert fel! Macsek egyből meglépett, így előkaptam a revolverem, és mivel úgy tűnt, Milinek kutya baja, a késelő után indultam.
A kalauzkocsi ajtajáig jutottam, ami nyitva tátongott a kinti világba. A vonatvezetőt is megtaláltam, leszúrva. Tehetetlenül, elkönyvelve a sikertelenséget, visszatértem a hálókocsihoz. Ideje volt munkához látni. Leszedtem minden kellékem, ami az álcához kellett, amit persze az idősebb nők nem hagytak szó nélkül, és Mili figyelmét sem kerülhette el a reverendánál alkalmatosabb ruházat és fegyvertok.
Az első személykocsi folyosójáig jutottam, mikor Milivel szembetaláltam magam, miután ellenőriztem két kalauzzal a létszámot.
– Beszélnünk kell. – közölte velem halasztást nem tűrve Mili, amire válaszul egyből kitálaltam Soltész János körözésének eseteiről. Persze, tisztában voltam vele, hogy Milit ez akkor cseppet sem izgatta, ahogyan engem sem a személyes sérelmei, ezért folytattam is az eszmecserét.
– Kegyed a végtelenségig bosszantó fehérszemély, ám amit eddig az úgy felgöngyölítése érdekében tett, az briliáns. Igen, figyeltem magát, ahogy szokásához híven halálos veszélybe keveredve egyre közelebb jut a tetteshez, aztán a kellő pillanatban megmentettem az életét, átadtam a Soltészra vonatkozó adatokat, és most a háttérbe húzódva várom, miként kívánja folytatni első önálló nyomozását.
– Azt mondta, hogy ez az én ügyem? Egészen a saját ügyem, amibe nem kíván beavatkozni? – hitetlenkedett, igyekezvén felfogni a mondandóm minden szavát, az arcára ki is ütközött az információátadásba csomagolt dicséret értelmezése.
– Csak amennyiben ismét az életére törnek, vagy oly információ kerül a birtokomba, amiről tudnia kell. A szememet azután is ráér kikaparni, ha a gyilkos avagy a gyilkosok már rács mögött vannak. – mosolyodtam el, jól sejtve, mi jár Mili fejében.
Kétkedtem az állításában, hogy megoldotta volna az ügyet, mégis megkönnyebbülten áthárítottam Milinek az ügyet, remélve, hogy Kolozsvárra érve rendeződik a helyzet. Nem figyeltem fel semmi szokatlanra, de mikor rájöttünk, hogy a vonat nem lassul, ráadásul próbálja a tettes kisiklásra késztetni a járművet, az utasok is kezdtek a béketűrésből fogyni. Megijedtem, hitetlenkedve álltam a helyzet előtt, de higgadtságot erőltettem magamra, mások és főleg Mili nyugalmának megtartására. Ezen felül nem volt ildomos megfeledkezni az utasokról sem. Dulakodás közben Jeremiás Arnold, nem éppen jó üzleti partner módjára arcon ütötte a már amúgy is szétvert Domonkos Jencit, ezt pedig már nem hagyhattam, így a sorstól, pontosabban tőlem visszakapta Jeremiás úr kétszeresen azt, amit Domonkosnak kiosztott. Mikor csillapodott a helyzet, ismét Milire irányult a figyelmem.
Senki nem akart segíteni a kétségbeesett lánynak, pedig mentem volna magamtól a mozdonyhoz, ha nem rendelkeznék egy karral kevesebbel, mint az átlag férfiak. Végül Mili rám emelte tekintetét és a félelmét legyőzve kérte, hogy adjam át a fegyverem. Láttam Miliben az indulatot, de abban igaza volt, hogy ha más nem képes megoldani a helyzetet, akkor is helyt fog állni. Egy tényezőt nem vett figyelembe, hogy Miska bátyám már közelített felénk és kikapta a kezemből a revolvert.
Megértem Bali úr áradozását és elismerését Mili felé, hiszen alapvetően jó ötlettel állt elő a lány, csak néha túlontúl is magára akar mindent vállalni és esztelenül rohan a vesztébe. Vakmerő, meggondolatlan és életveszélyesen makacs. Mikor Bali úr megindult elkapni Soltészt, Mili bizonytalansága egyből kiütközött, nem szereti, ha várakoznia kell és kikerül a kezéből az ügy. Hibázott volna? Rossz döntést hozott? Teljesen mindegy, mert két lehetséges kimenetel volt abban a helyzetben: vagy túléljük, vagy mind odaveszünk. Néha tényleg csak a fekete és a fehér verzió létezik, a lényeg, egyik esetben sem tudott volna szemrehányással méltatni Mili.
Ahogyan váratlanul lefékezett a vonat, nem voltam képes semmi kézre eső dologba fogódzkodni, így akaratlanul is a priccsre zuhantam. Feltápászkodva, magamban örvendtem, hogy sikerrel jártunk. Túléltük.
Milivel izgatottan vettük magunkra a szolgálati kabátokat, hogy a mozdonyhoz igyekezve megtudjuk, mi történt. A mozdonyvezető zavara, a fűtők rettegésének csillapodása sem volt képes Mili faggatózását későbbre halasztani. A mozdonyvezetővel kezet fogtam, nem tudtam, hogy a kisasszony már mögöttem állt, de a kérdéseinek éles és követelőző hangja megtörte a kinti téli hideg hajnal csendjét. A férfi nem volt képes Milire nézni, nem értette mit keres egy gyilkosság helyszínén egy tizenéves lány.
– Ráadásul a vonaton történt bűnesetet most neki kell felgöngyölítenie… nos, mintegy vizsgafeladatul. – közöltem, igyekezvén meggyőzni a mozdonyvezetőt, hogy számoljon be Milinek a történtekről. A kisasszony döbbent tekintete azt feltételezte, hogy szimplán csak szórakozok vele, de lelke mélyén sejthette, hogy nagyon is komolyan gondoltam azt a vizsgáztatást. Ennél jobb leckét fel sem adhattam volna neki, úgy vélve, ha ezt megoldja, elismerem, hogy alkalmas a nyomozói feladatra.
Közben előkerült Miska bátyám is, visszaadva a nem használt revolverem. Meg sem lepett, hogy inkább a két kezére hagyatkozott, mint a fémnek az erejében, Soltész így is megkapta a kiérdemelt szankciót.
Visszafele haladtunk Székelykocsárd irányába, miközben megálltunk a kiesett halottat összeszedni. Bali úr menten Mili segítségére sietett, és követte a kisasszonyt, én meg sem próbáltam utánuk eredni, helyette a peronajtóba beálltam, hogy senkinek eszébe se jusson távozni. Mindannyian tudtuk, hogy még volt olyan személy a vonaton, akit kézre kellett keríteni.
Akárhogy számoltuk, egy órája volt Milinek, hogy leleplezze az utasokat. Visszatértünk a megtelt étkezőkocsiba, ahol kísérteties csend honolt. Leültem az üvegezett fallal elkülönített fülkéhez, Mili amint előkerült, helyet foglalt nekem háttal, a kétszemélyes sarokasztalnál. Árgus szemekkel figyeltük meg a kialvatlan és rosszkedvű társaságot. Megérkezett a Czartoryjski házaspár, az asszony pedig rettegve vette észre, hogy nem tűntem el a színről. Érdekes módon ők féltek a legjobban, pedig nekik volt rá a legkevesebb indokuk.
Tudtam, hogy történni fog valami, miután előbukkant Berta Mimi és ezzel egy időben Mili is előkerítette a jegyzettömbjét. Az idősebb Lindmayer felbőszült, és próbálta Milit elbizonytalanítani, de láttam az utasok értetlen és feszült tekintetén, hogy ideje volt a szembesítéssel előállni.
Mili felvezetése pontos volt, a legelső megfigyelt momentumtól kezdte a teljes ügy kibontakoztatását. Közben kérdések merültek fel a résztvevő utasok részéről, Mili precízen oszlatta el a feltételezéseket és tévhiteket. Ok-okozati összefüggések feltárása megfelelőnek bizonyult, egészen az utasok türelmetlenségéig, akik szintén ki akarták fejteni a véleményüket.
Mielőtt Mili kudarcot vallott volna a hangzavar feltámadásakor, Almási kalauz belefújt a szolgálati sípjába, ezzel rendre utasítva a zajos társaságot. Mili megemlítette a talált táskát, segítségül a szeparéból elő is kerítettem a bizonyítékot és a lány asztalára tettem.
Erre az ifjabb Lindmayer rosszullétre hivatkozott, a szeparé felé vette az irányt, de Almási kalauzzal elálltuk a fiatal férfi útját. Ezzel együtt a két Lindmayer lelepleződött, az idősebb elővette a revolverét, amit Milire szegezett.
– Félre az utamból, szánalmas csürhe, különben…
Nem volt kérdéses számomra, hogy különben mi történhet, habozás nélkül lecsaptam a sétapálcámmal Lindmayer csuklójára, így a fegyver a futószőnyegen landolt. Míg én az idősebb férfival foglalkoztam, a fiatalabb kihasználva a földre került fegyver szabadságát, kezébe kaparintva fenyegetőzésbe kezdett. Megragadta Milit, bal karjával körbefonta a lány nyakát, a fegyvert pedig a tarkójára szegezte. Biztos voltam benne, hogy a fiatalabb Lindmayer nem gyakran forgat a kezében revolvert, mert a helyében én Mili halántékához szorítottam volna a fegyvert.
Elindultak a hálókocsik felé, de Bali elállta az útjukat. Mintha csak erre vártam volna, eszembe jutott, hogy egy gyenge pontja van a megtébolyult férfinak, így ezt a gyenge pontot célba is vettem. Előkaptam a pisztolyom, kibiztosítottam, és amint a kattanás hangja felcsendült, Berta Mimi két szeme közé céloztam be a fegyvert. A nő rettegve kucorgott a kupé sarkában, de valamit valamiért elven nem tántorítottam a döntésemet illetően. A férfi a tébolyult szerelem szindrómájába esett, hamarabb lövi le Berta Mimit és végez önmagával, mintsem Milinek esne bántódása. Az elméletem pedig nem nagyon tért el, mikor szembesítette az ifjú Lindmayert Berta Mimi, már biztos voltam, hogy a harmincnyolc százalékos magányos öngyilkosság fog bekövetkezni. Mili megúszta, valószínű csengett a füle, de a keletkező hangzavar sem könnyítette meg a helyzetét. Térdre rogyva várta a folytatást, míg fel nem segítették és próbálták a vért letörölni róla.
A leleplezés nem ért véget, mondhatni csak akkor kezdődött el. Berta Mimi összetűzése az idősebb Lindmayerrel nem zavarta meg a történteket, Mili folytatta az összefüggések felsorolását, aki rájött, mit is kell keresnie. A kisasszony rám vetette pillantását, remélve, hogy én folytatom az ügy felgöngyölítését, de nem kívántam közbeszólni, így tovább boncolgatta a megfigyelésének elmesélését.
Már javában délelőttre járt az idő, mikor az utolsó tettest is leleplezte Mili, és végül megérkeztünk a székelykocsárdi állomásra, ahol már vártak minket. Természetesen, Mili nem jutott szóhoz, mivel a kihallgatásra megérkezett detektív tőlem akarta hallani a teljes ügy feltárását. A férfi határozottan ignorálta a mellettem ácsorgó Milit, aki sikeresen megoldotta az ügyet. Mély levegőt véve, próbáltam elismételni a felügyelőnek, hogy Milié az eset, ezért ő fogja elmesélni a történteket, de a kisasszony beletörődő mosolya és csendes hangvétele megtántorított. Rám hagyta a végső feladatot, hogy beszéljek a felügyelővel, és mint férfi a férfival pontot tehessünk az ügy végére. Mili meglepett, hogy nem akaratoskodott, ahogyan ígérte, mögöttem félre vonulva megvárta, míg elintézem a rám hárult feladatot.
Várakozás közben felvetette a székelykocsárdi állomásfőnök, hogy a viteldíjakat visszakapjuk. Tudtam, hogy mégiscsak első osztályú utazókról volt szó, és nem kértem volna vissza a saját költségeim, így habozás nélkül felajánlottam a részemet a meggyilkolt vasutasok családjának.
Végül könyökön fogva Milit, hogy a pótszerelvény felé tartsunk. Elbúcsúzott a kalauzoktól, és a hölgyektől, akikkel együtt utazott a hálókocsiban, a peronra lépve belekaroltam és az indóház felé vettük az utunkat, ahol már nem volt tömeg. Mili hitetlenkedett, mintegy kényszert éreztem arra, hogy egészen Marosvásárhelyig kísérjem, de ezzel ismét ott tartottunk, ahol az egész szurkálódás elkezdődött. Először még csak a szemem akarta kivájni, akkor már ott helyben képes lett volna felpofozni, de nem feledtem el a vonaton megesett párbeszédet, ami után még belém is rúgott volna. Egyszeriben üdítő volt a társasága és a hevessége, ami már csak azért is különleges, mert nem képes leplezni az érzelmeit, amit a többi, hozzá hasonló leány foggal-körömmel próbál magába nevelni. Mili soha meg sem próbálta.
Meg is akartam neki mondani, hogy… de nem volt erre alkalmam, mivel Miska bátyám előkerült, hogy búcsúzzon tovább utazva a román fővárosba. Bali úr kétség kívül elismeri a gondolkodásunk, de szembesíteni kellett őt is, valójában ő rá várt a legnagyobb kockázat, csak mert az ifjabb Lindmayer útját elállta. Mili pedig bármily bosszantó teremtés is néha, immár végképp bebizonyította, hogy a legjobbak közül való.
Másfél órával később a Marosvásárhelyre tartó vonaton utazhattunk tovább Domonkos úr társaságában. Az ablakon kinézve hallgattam az utastársaim csevegését, de egy idő után meguntam Mili incselkedését, így rá is pirítottam, válaszul csak úgy meredt rám, mintha nem tudtam volna, hogy a retiküljében rejtegeti a férfi briftasniját, amit Soltész ellopott. Ezután el kellett viselnem Domonkos úr hálálkodását, a horvát cukorkaügynök bókját, egy könyvkereskedő üdvözletét, mikor végre egy hordár előrevitte Mili poggyászát, ráadásul még kocsit is fogott.
– Papuska mindenképp holtra fog rémülni, ha meglát, hisz nézzen csak rám! – szólt hozzám Mili, miközben körbeforgott, hogy tüzetesen szemrevételezzem a ronggyá ázott, sárszegélyes szoknyáját, a viseltes kabátot, ami eltakarta az öngyilkos Lindmayer vérével itatott ruha vállát. Nekem sem volt kétségem, kapok a fejemre az édesapjától, ha meglátja, hogy a lánya így tér haza a fővárosból. Ettől függetlenül reméltem, ha látogatóba érkeznék, addigra Mili zseniálisan kimagyarázza a történteket. Megláttam az ellenvonatot, ami vissza tudott vinni Budapestre, de mielőtt felszálltam volna rá, nem tudtam szó nélkül távozni. Sejtettem is, ha búcsú nélkül merek távozni, akkor vissza se várjam a fővárosba a sikeresen száműzött kisasszonyt, aki kétség kívül nem futamodott meg az előtte levő úttól, amire rálépett.
– A kegyed útjai, Mili, sokszor rögösek, nyaktörőek és kiszámíthatatlanul kanyargók, ám különös mód… ezt még nekem is el kell ismernem… valamiért sosem tévesek.
Az fikció az alábbi könyvhöz kapcsolódik és segítségül volt az íráshoz:
Böszörményi Gyula Ambrózy báró esetei könyvsorozat Bitó és borostyán című kötet
[kép:pinterest]