Ambrózy villa, Buda, 1901. augusztusAmbrózy báró beinvitálta a vendégeit a dolgozószobájába. Három vendége közül kettő kérés nélkül leült a helyiségben levő kanapéra. Feleségét az íróasztalához vezette, míg ő hanyag eleganciával a kanapé melletti fotelbe helyezte el magát. Miután szivarját meggyújtotta, a három csendben levő nőhöz szólt:
– Örülök, hogy ismételten három gráciával tölthetem a délutánom.
– Mi lesz a feladatom Richárd? – kérdezett rá Mili, nem foglalkozva férje megjegyzésével.
– Nos Mili, egészen szép históriát kerekített az esetekhez, de úgy vélem, még van lemaradása.
– Ugye meg tetszik írni, hogy ollan bátor voltam és kiszabadítottam Milikét? – csipogta izgatottan Mári.
– Én inkább vakmerőségnek mondanám… – jegyezte meg a báró úr.
– Magának minden vakmerőség, amit egy nő merészel tenni, miközben elképzelése szerint azt csak is férfi teheti meg – szólalt meg élesen Emma.
Mindhárman kíváncsian tekintettek Emmára, nem tudva, mit forgat a fejében. Ambrózy báró a fotelben ülve picit oldalra döntött fejjel vizslatta a hölgyet.
– Miért van olyan érzésem, hogy az általam titulált vakmerőségre számítsak az ön esetében?
Emma nem vette le a tekintetét a báróról, mintha ezzel mindketten egy néma fogadalmat tettek volna egymásnak.
– Abban az esetben én is számítok a segítségére.
– Igaz is drága nővérkém, úgy tudom, vannak még történetek, amikről nem meséltél – törte meg szinte illetlenül a társalgást Mili, kezében levő papírhalom rendezgetésével egybekötve.
– Mindennek eljön az ideje, hogy elmesélhessem, mi minden történt velem mostanában – mosolyodott el Emma, remélve, hogy még egy ideig megtarthatja a titkait.
***
Richárd belemélyülve lapozgatta az angol újságot, Mili mellette ülve várta, hogy olvasás után megbeszéljék. Mili szerette ezeket a nyugodt estéket vacsora után, mivel ilyenkor szinte minden alkalommal új oldaláról ismerhette meg férjurát. Mielőtt szóhoz jutott volna és érdeklődött volna az olvasmányról, Richárd felkiáltott, szinte méltatlankodva, hogy ő is hasonló konklúzióra jutott a főszereplő gondolatmenetével.
– Mégis miben egyezik a gondolatuk? – tette fel a kérdést, várva, hogy Richárd kifejtse a grimaszok mögé rejtett indulatait. A szemei viszont inkább izgatottságot, mintsem haragot vagy csalódottságot rejtettek.
– A gyilkos kilétében. Doyle egyszerű felvázolása és szinte idilli ábrázolása ellentmond a valóságnak.
– Valami hasonló megjegyzést már mondott régebben, miszerint az angol író nem foglalkozik holmi papírmunkákkal, vagy épp hivatalnoki szöszmötöléssel, csak mert maga szerint nem lehet a dolgozószobában ücsörögve megoldani egy ügyet.
– Ezek szerint Doyle pártját fogja? – mosolyodott el Richárd. – Gondolja Mili, hogy képes lenne Sherlockhoz hasonlóan eljárni, mikor jól tudom, az ön jellemének és vérmérsékletének inkább az a tetszetős, ha személyesen szembeszegül a gyilkosokkal?
– Pont a múltkor felolvasott történet a bizonyíték rá, hogy Sherlock nem retten el attól, hogy személyesen csípje fülön a tetteseket – érvelt Mili. – Viszont ezt magáról…
– Ha még egyszer oda lyukad ki, hogy pipogya és gyáva vagyok, bizisten, a következő esetnél én magam fogom bilincsbe fogni a tettest – rázta meg az újságot Richárd.
– Ha véletlenül nőnemű lesz az illető, nyugodtan szóljon és intézkedem, mielőtt megfutamodna a fúriáktól, akiktől jobban tart, mint attól, hogy én fogom kikaparni a szeme világát – lesett fél szemmel Mili a báróra, aki szemmel láthatóan kezdte a hidegvérét elveszíteni.
– Ebben van némi igazság, mivel a többi nő kiszámíthatatlansága épp olyan bizonytalan, mint amennyire biztos vagyok, hogy nem merne vakká tenni – állt fel Richárd a foteléből. Az asztalon levő likőrös üvegért nyúlt, és miután a poharát megtöltötte, de nem vette a kezébe, helyette ismét Mili felé fordult.
Mili sokadszorra is meglepődött a báró fellépésén, aki most is kiismerhetetlenül tekintett le rá. A mosoly az arcán nem örömöt, inkább megfontolt gondolatokat tükrözött, de nem tudta, milyen veszélyt jelent reá nézve.
Richárd közelebb lépett, megállt a kanapé előtt, cipője orra szinte súrolta Mili szoknyájának szegélyét, de ez nem feszélyezte a férfit, egyenesen meredt a mogyoróbarna szemekbe.
– Miért olyan biztos benne? – kérdezte meg halkan Mili.
Ambrózy báró közelebb hajolt Milihez.
– Mert azelőtt megtette volna, hogy hozzám jött feleségül – suttogta Richárd. – Nem mellesleg, utána miben lelné az ábrándjait?
– Ne szórakozzon Richárd – hárította el zavarában Mili két kezével finoman a férfit, aki tapodtat sem mozdult el a mellkasára mért taszítással – Miféle ábrándokról beszél?
A báró nem válaszolt, felegyenesedve töprengett, míg enyhe pirossággal az arcán hátat fordított Milinek és az asztalhoz lépett, nem véve figyelembe a kitöltött italát, szivarra gyújtott. Mili meglepetésére csak egy kört tett meg Richárd a szalonban, mikor ismételten vele szemben megállt.
– Igaz, a saját ábrándomra céloztam.
Mili szólni sem tudott, a lélegzete is megakadt meglepettségében, mivel soha nem volt ennyire nyílt Richárd a gondolatait illetően.
Az fikció az alábbi könyvhöz kapcsolódik és segítségül volt az íráshoz:
Böszörményi Gyula Ambrózy báró esetei könyvsorozat A Rudnay-gyilkosságok,illetve a Szer'usz világ című kötete