A tavasz olyan hirtelen szökött be a szoba ablakán, hogy a reggelt köszöntő madarak dalára gondolkodás nélkül felpattant a szemem. Hetek után végre úgy ébredtem fel, hogy nem éreztem fájdalmat és a legnagyobb csendben, tettre készen másztam ki az ágyból.
A papucsot keresve, amit ismételten sikeresen az ágy alá löktem, megéreztem, hogy a pizsamám ujját egy kéz finoman megfogta. Értetlenül lestem a másik oldalamra, ahol Mili álomba merülve motyogott valamit halkan.
Amint kinyitottam az ajtót, Márikát láttam elrohanni a folyósón, valószínűleg azért, hogy szóljon a szakácsnőnek. Mióta édesanyám hazatért Tanára, egy nyugodtabb és állandósult menetrend vette kezdetét a mindennapjainkban. Valószínűleg Isti és Herrdoktor keze van a dologban, hogy senki nem keresett minket, pedig szép számmal olvastam az újságokban az érdekes eseteket.
A reggeli után egyből a laborba indultam. Túl szép volt a nap, így homlokráncolva néztem szét a szobában. Az ablakhoz lépve a brokátfüggönyöket elhúztam, és még az erkélyre nyíló franciaablakot is kinyitottam. Nagy levegőt véve végül nekifogtam a három asztal káoszát felszámolni.
Vártam, mikor kopogtat be hozzám Mili és epekedtem titkon a dicséretére, aminek ígérete el is jött, és egy pillantást vetettem a scioptikonra, amit mindketten előszeretettel használtunk képek tanulmányozására.
Aznap csak a napi híreket beszéltük meg és a bűnügyi rovat eseteit boncolgattuk. Közben Mili bevállalta, hogy a könyvespolcokat leporolja, pedig győzködtem, hogy inkább fogadok egy cselédet, mert ha a mama megtudja, hogy a nejem takarításra adja a fejét, még kitér a hitéből és visszaköltözik hozzánk. Mili viszont teljes természetességgel érvelt amellett, hogy senkit ne engedjek be ebbe a szobába rajta kívül, mivel túl sok bizalmas dolgunk van, amivel bármikor visszaélhetnek. Nem mertem vele már délelőtt összeveszni már csak annak a ténynek okából sem, hogy tudok róla, pár hónapja Márika is látta már a labor káoszát.
Ebéd után felvonultam a szobámba, hogy a levelezésekkel foglalkozzam, míg Mili meghívta Erdős Renéet, hogy barátnős csevegéssel kifaggatta a pesti pletykákról. Teljes nyugalommal szivaroztam, és meditálva vártam a vacsorát.
Az asztalhoz ülve nem kerülte el a figyelmem, hogy Mili túl feszesen tartja az evőeszközöket a kezében. Nem kezdett el beszélni, ahogyan előtte tette az elmúlt napokban, inkább maga elé nézve várta, hogy tálalják a vacsoránk.
– Ma milyen hírrel szórakoztatott a nagy költőnőnk? – érdeklődtem finoman tapogatózva, mi gondolkodtatta el ennyire Milit.
– Nem megyünk el nászútra? – kérdezte köntörfalazás nélkül felnézve rám Mili.
Hirtelenjében nem tudtam, hogy mit csináljak, és döbbenten jutottam a tényre, hogy nem éppen olyan pesti asszonyt akartam magam mellett látni, mint amilyenné kezdi Renée formálni.
– Miért kellene mennünk és hova gondoltad? – türelmet erőltetve puhatolóztam tovább, miért akart utazásra sarkallni.
– Azt nem tudom, de még a végén felhánytorgatják, hogy friss házasként nem mentünk nászútra – felelt csendesen Mili, a hangja elhalkult, mintha maga sem hitte volna, hogy elhagyta a száját a megjegyzése.
– Ugye tudod, hogy sok ember nem teheti meg az Adriára utazást – érveltem a legegyszerűbb ténnyel.
– A szülei nem mentek el annak idején? – tette fel árgus szemekkel rám tekintve a következő személyes kérdést, amivel próbált rám hatni, teljesen esélytelenül.
– Valószínű, hogy elmentek, mivel a bátyám, István Nizzában született. Viszont nem értem, nekünk miért kellene mennünk? – meg sem vártam a válaszát, a villámra szúrva egy húsdarabot ecseteltem tovább a tényeket. – Ambrózy báróné, aki tudtommal akárhányszor kilép a villából, sőt ki sem kell tennie a lábát, mindig belefut egy bűnügybe, kérdezi tőlem, hogy miért nem vagyok hajlandó a fővárost elhagyni? Nos, nem kertelek Mili, de a munkánkból kifolyólag sem tudunk kedvünk szerint mozdulni, és nem tudom, mióta is érdekel az, hogy a pesti arisztokraták, akiket még édesanyám is megvetően lenéz, mit mondanak a hátunk mögött. Ha édesanyám nem szólt bele, akkor nagy valószínűséggel nem akkora bűn kihagynunk egy olyan felső körös elvárást, mint a külföldi nászút megtételét.
A megjegyzésem nem maradt reakció nélkül, Mili döbbenete elárulta, hogy túl messzire mentem. Viszont kicsit sem bírtam magammal, felálltam az asztaltól és Mili mellé léptem. Lehajoltam hozzá, hogy a fejünk egy magasságban legyen.
– Ígérem, kompenzálom a hiányt – feleltem szemébe nézve, kellemesen csendes hangnemben. – Viszont, ha panaszt nyújtasz be az édesanyámnak a levelezésben, teszek róla, hogy olyan helyre küldelek nyomozni, ahova nászútra szokás utazni.
– Ezt vegyem fenyegetésnek Richárd? – lesett vissza érdeklődőn Mili. – Amúgy is, ha így óhajtasz elküldeni a villából, az számomra teljesen pezsdítő.
– Talán unatkozol, drága kicsit feleségem? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel, miközben egy gyors csókot leheltem az orcájára.
Választ nem kaptam, mivel szerfelett tudtak időzíteni az alkalmazottjaink, és amint Militől elhajoltam, kopogtak az ajtón.
– Mi történt István? – lestem az ajtóban álló nyurga férfira, nem tudva, milyen hírt hozott.
– A kapitány úr akar beszélni a nagyságosékkal. Biztos nagy balhé történt, mert a kapun is képes lett volna bemászni, szerencséjére a Bogi mellettem volt.
Nem vártam meg, hogy Rudnayból rágcsálni való legyen a kutyánk által, így sietve behívtam magunkhoz, ezzel is nyomatékosítva a tényt, hogy ismételten elfoglaltak leszünk Milivel.