Még az időjárás sem kedvezett a hangulatomnak, és csak lapozgattam a napilapot, várva, hogy történjen valami. Viszont utólag megbántam a kívánságom, mert nem éppen arra a történésre számítottam, amibe végül belekeveredtem. Vannak olyan napok, amikor előre számítok rá, hogy valaki fel fog keresni valami bűnügy kapcsán, de mivel ez az eset nem várt kinyomozásra, tagadhatatlanul meglepett.
Boskó készségesen tűrte eddigi szeszélyeim, meg is jegyezte pár napja, hogy kezdek felépülni, így teljes nyugalommal jelentette be a látogatót. Még egy mosolyt is villantottam az inas jelentésére, miszerint valami német lovag érkezett. Általában Márika bejelentései szórakoztattak a vicces megjegyzéseivel, akkor mindig kicsit derültebben tudtam fogadni az embereket. Viszont az általam felismert követ megjelenése semmi jóval nem kecsegtetett, mikor Boskó felvezette hozzám.
– Freistädtler Jenő lovag, tiszteletére a báró úrnak – állt meg a követ az ágyam előtt.
– Miben állhatok, ha megbocsát, éppen ülve a segítségére? – érdeklődtem udvariasan, lassan kitudakolva a vizitének okát.
– Talán hallotta a báró úr, hogy egy szépséges madárka messzire repült a kalitkájából és nekem nagy késztetésem van arra, hogy befogadjam. Legjobb információm szerint önnek sok köze van a dologhoz.
Próbáltam nem felsóhajtani, mert szerfelett untatott, hogy a perzsák folyamatosan kertelnek. A madárka szóról sejteni kezdtem, hogy valami nő van a dologban, de nem volt tiszta előttem, hogy három feleség mellett hogy van ideje és ereje még egy nőre figyelni. Egyből eszembe is jutott Mili, eljátszva a rövid gondolattal, hogy ha én is muzulmán lennék, őrült lennék mellé másik feleséget nézni.
– Tisztázná előttem ennek a madárkának a valódi kilétét és milyen minőségben ismerhetem? – szólaltam meg, remélve, hogy nem olyan személy után kajtat, akihez bármi közöm is lenne. Még egy nővel foglalkozni igazán reményvesztett vállalkozás a részemről.
– A kedves sógornője, Hangay Emma kezét szeretném megkérni – felelte egyenesen Freistädtler lovag.
– A sógorától? – nyögtem ki meglepetten. Majdnem imát kezdtem rebegni, remélve, hogy a drága kis feleségem és a komornája nem unatkozik annyira a cirkuszban, hogy szerencsétlen Emma kiházasításával foglalkoznak, ráadásul egy ilyen perzsához.
– A legközelebbi eltartójához szerettem volna fordulni, mielőtt Marosvásárhelyre utaztam volna – magyarázkodott a követ. – Bíztam benne, hogy a közvetlen birtokosa, ön, báró úr hamarabb ad engedélyt a frigyre.
Eltartó? Birtokos? Mi vagyok én, kérem szépen? Igaz, a perzsák vagy éppen a muzulmánok erről másként vélekednek, de ez a mi családunkban nem szokás.
– A családunkban a nők szabad akaratukból dönthetik el, kihez óhajtanak hozzámenni – jelentettem ki határozottan. – Bár ezt jómagam sem tartom egészen helyénvalónak, mégsem érzem jogosultnak magam arra, hogy Emma kisasszony kezét a konzulnak adjam – magyaráztam el az álláspontomat, mivel tényleg semmi jogot nem akartam Emma felett formálni. Felnőtt, önálló nő, egy modern világban, és sosem akartam neki azt a sorsot szánni, mint amin Milivel átestünk.
Freistädtler lovag értetlenül pislogott rám, nehezen feldolgozva a cirádás elutasításomat.
– Számomra úgy tűnik, – szólalt meg végül a köve, – hogy az Ambrózy családban, bármily ősi, tiszteletére méltó, kékvérű família is, immár a nők hordják a nadrágot. Javaslom, hogy mihamarabb szerezze vissza az említett ruhaneműjét, és ha kell, pálcával tanítsa meg a rokonságában lévő nőket arra, hol a helyük.
A kijelentésére meg sem tudtam szólalni, ökölbe szorított kézzel, gondolkodás nélkül pattantam fel az ágyból, hogy a karnyújtásnyira helyezett sétapálcámmal tanítsam meg én magam arra, hol a helye a perzsa lovagnak. Boskó szerencsére mellettem termett és visszaparancsolt az ágyba, hogy ne szakadjon fel még jobban a sebem, amit kezdtem ismét érezni.
– Nem sértésnek, inkább jó tanácsnak szántam – hebegte a lovag, látva, hogy mennyire dühbe jöttem a kijelentésére.
– Ugye tudja, hogy ha jobb egészségben talált volna menten párbajra hívtam volna? – sziszegtem fájdalmamban, visszamászva az ágyba.
– A párbajtól ezzel eltekintenék, mivel egyikünk részéről sem hangzott el semmiféle sértés, a fegyveres elégtétel absolute supervacaneus. (teljességgel szükségtelen)
– Egyetértek, nézzük szükségtelennek ezt a találkozót – biccentettem, és eligazgatva az ágyneműt mélyen farkasszemet néztem a konzullal, ezzel jeleztem, hogy ideje távoznia.
– A szándékom megmásíthatatlan, ha kell, akkor embereket bérelek fel, hogy kiderítsék, a báró úr hova rejtette el Emma kisasszonyt. Változatlanul a háremem negyedik ékköveként tekintek, még akkor is, ha a hölgy egyelőre makacskodik.
Freistädtler lovag felfoghatatlanul gyorsan távozott, ellenben a szavai még percekig a fülemben csengtek. Boskó is csak percekkel később javasolta, hogy a kötést le kellene cserélni és szólni Tarján Vilmosnak, hogy mihamarabb keresse elő a család nőtagjait, minél hamarabb figyelmeztetve őket a rájuk leső veszélyre. Egyszeriben nem akartam elhinni a hallottakat, a javaslatot, amit a konzul ajánlott volna, hogy regulázzam meg a családom nőnemű tagjait. Boskó véleményét nem kellett kikérnem az esetről, mivel egyöntetű lenne a véleményünk, hogy ha ilyen fenyítésekhez folyamodnék, ott a nők hamarabb betartanának, mi több, még nagyobb hatalommal élve, élükön édesanyámmal én húznám a rövidebbet.
– Freistädtler Jenő lovag, tiszteletére a báró úrnak – állt meg a követ az ágyam előtt.
– Miben állhatok, ha megbocsát, éppen ülve a segítségére? – érdeklődtem udvariasan, lassan kitudakolva a vizitének okát.
– Talán hallotta a báró úr, hogy egy szépséges madárka messzire repült a kalitkájából és nekem nagy késztetésem van arra, hogy befogadjam. Legjobb információm szerint önnek sok köze van a dologhoz.
Próbáltam nem felsóhajtani, mert szerfelett untatott, hogy a perzsák folyamatosan kertelnek. A madárka szóról sejteni kezdtem, hogy valami nő van a dologban, de nem volt tiszta előttem, hogy három feleség mellett hogy van ideje és ereje még egy nőre figyelni. Egyből eszembe is jutott Mili, eljátszva a rövid gondolattal, hogy ha én is muzulmán lennék, őrült lennék mellé másik feleséget nézni.
– Tisztázná előttem ennek a madárkának a valódi kilétét és milyen minőségben ismerhetem? – szólaltam meg, remélve, hogy nem olyan személy után kajtat, akihez bármi közöm is lenne. Még egy nővel foglalkozni igazán reményvesztett vállalkozás a részemről.
– A kedves sógornője, Hangay Emma kezét szeretném megkérni – felelte egyenesen Freistädtler lovag.
– A sógorától? – nyögtem ki meglepetten. Majdnem imát kezdtem rebegni, remélve, hogy a drága kis feleségem és a komornája nem unatkozik annyira a cirkuszban, hogy szerencsétlen Emma kiházasításával foglalkoznak, ráadásul egy ilyen perzsához.
– A legközelebbi eltartójához szerettem volna fordulni, mielőtt Marosvásárhelyre utaztam volna – magyarázkodott a követ. – Bíztam benne, hogy a közvetlen birtokosa, ön, báró úr hamarabb ad engedélyt a frigyre.
Eltartó? Birtokos? Mi vagyok én, kérem szépen? Igaz, a perzsák vagy éppen a muzulmánok erről másként vélekednek, de ez a mi családunkban nem szokás.
– A családunkban a nők szabad akaratukból dönthetik el, kihez óhajtanak hozzámenni – jelentettem ki határozottan. – Bár ezt jómagam sem tartom egészen helyénvalónak, mégsem érzem jogosultnak magam arra, hogy Emma kisasszony kezét a konzulnak adjam – magyaráztam el az álláspontomat, mivel tényleg semmi jogot nem akartam Emma felett formálni. Felnőtt, önálló nő, egy modern világban, és sosem akartam neki azt a sorsot szánni, mint amin Milivel átestünk.
Freistädtler lovag értetlenül pislogott rám, nehezen feldolgozva a cirádás elutasításomat.
– Számomra úgy tűnik, – szólalt meg végül a köve, – hogy az Ambrózy családban, bármily ősi, tiszteletére méltó, kékvérű família is, immár a nők hordják a nadrágot. Javaslom, hogy mihamarabb szerezze vissza az említett ruhaneműjét, és ha kell, pálcával tanítsa meg a rokonságában lévő nőket arra, hol a helyük.
A kijelentésére meg sem tudtam szólalni, ökölbe szorított kézzel, gondolkodás nélkül pattantam fel az ágyból, hogy a karnyújtásnyira helyezett sétapálcámmal tanítsam meg én magam arra, hol a helye a perzsa lovagnak. Boskó szerencsére mellettem termett és visszaparancsolt az ágyba, hogy ne szakadjon fel még jobban a sebem, amit kezdtem ismét érezni.
– Nem sértésnek, inkább jó tanácsnak szántam – hebegte a lovag, látva, hogy mennyire dühbe jöttem a kijelentésére.
– Ugye tudja, hogy ha jobb egészségben talált volna menten párbajra hívtam volna? – sziszegtem fájdalmamban, visszamászva az ágyba.
– A párbajtól ezzel eltekintenék, mivel egyikünk részéről sem hangzott el semmiféle sértés, a fegyveres elégtétel absolute supervacaneus. (teljességgel szükségtelen)
– Egyetértek, nézzük szükségtelennek ezt a találkozót – biccentettem, és eligazgatva az ágyneműt mélyen farkasszemet néztem a konzullal, ezzel jeleztem, hogy ideje távoznia.
– A szándékom megmásíthatatlan, ha kell, akkor embereket bérelek fel, hogy kiderítsék, a báró úr hova rejtette el Emma kisasszonyt. Változatlanul a háremem negyedik ékköveként tekintek, még akkor is, ha a hölgy egyelőre makacskodik.
Freistädtler lovag felfoghatatlanul gyorsan távozott, ellenben a szavai még percekig a fülemben csengtek. Boskó is csak percekkel később javasolta, hogy a kötést le kellene cserélni és szólni Tarján Vilmosnak, hogy mihamarabb keresse elő a család nőtagjait, minél hamarabb figyelmeztetve őket a rájuk leső veszélyre. Egyszeriben nem akartam elhinni a hallottakat, a javaslatot, amit a konzul ajánlott volna, hogy regulázzam meg a családom nőnemű tagjait. Boskó véleményét nem kellett kikérnem az esetről, mivel egyöntetű lenne a véleményünk, hogy ha ilyen fenyítésekhez folyamodnék, ott a nők hamarabb betartanának, mi több, még nagyobb hatalommal élve, élükön édesanyámmal én húznám a rövidebbet.
Az fikció az alábbi könyvekhez kapcsolódik és segítségül volt az íráshoz:
Böszörményi Gyula Ambrózy báró esetei könyvsorozat A Barnum-rejtély című könyve.