1900. március 9.Teljesen szokványos napnak nézek elébe. Csak remélni tudom, hogy jövő héten lesz dolgom. Hiszen, mindig történik valami.
Éppen csak rendbe szedtem magam, mikor a friss újság az asztalomra került. Nem érek rá lustálkodni, tudva, hogy akár a nemsokára olvasott napilapban is találhatok valami érdekes ügyet, amit szemre kell vételeznem a helyszínen. Ha mára nem lesz semmi, akkor délután ellátogatok a kaszinóba.
A szöveg kibogarászása után lesétáltam az étkezőbe, ahol már várt a reggeli, a kávé és édesanyám, még a korai időpont ellenére is. A kedves mama nem hánytorgatja fel, hogy nem társalgok vele, helyette a bőséges ételre koncentrálok, erőt gyűjtve a mai naphoz. Sosem lehet tudni, mit fog hozni még a mai nap, még akkor is, ha már most körvonalazódott, mi lesz a programom.
A reggeli után mama félrevonult néhai apám dolgozószobájába, hogy a költségvetéseket újraszámolja, én magam többnyire feleslegesnek tartom ezt a tevékenységet, mivel alig költünk bármire is. Minden valószínűséggel ez csak egy lefoglaló cselekedet a részéről, hogy a fejében levő gondolatokat rendezze.
Elindultam a folyosón, a konyha előtt, a félig nyitott ajtó mögül, csörömpölés zaja ütötte meg a fülem. Terka néni rendületlenül végezte dolgát, miközben a szemem már az ablakra terelődött, ahol az István tevékenykedett. Pontosabban, próbálta feladatát végezni, ha nem követné mindenhova egy fekete szőrgombóc, akire hiába szólt erélyesen a villa mindenese, jóízű vakkantásokkal ugrálta körbe a tétlenkedő fiút. Ez addig tartott, míg ki nem léptem az ajtón, mert erre, mintegy megérzésre, talán az ajtó kinyitásának hangjára a szőrgombóc hirtelen megfordult és kitörő boldogsággal elkezdett rohanni felém. Soha életemben nem láttam nőnemű egyedet, aki ennyire örült volna, ha csak a közelébe tévedtem.
– Ül Bogi! – szóltam a kutyára, mikor a lábam elé toppant. Bogi engedelmesen szót fogadott a parancsomra, miközben csaholva várta az elismerést és egy kis fejsimogatást. Lopva körülnéztem, de senki nem volt a környéken, így halkabban megdicsértem a hű házőrzőnk, és még a buksijának simogatását sem vontam meg tőle. A sötétbarna szembogarak elégedetten néztek vissza rám.
„Te önzetlenül elfogadsz olyannak, amilyen vagyok.” – futott át a gondolat a fejemen, nem tudva, mire is értem. Visszatértem a villába, hogy félrevonuljak a laborba. Az újságban semmi érdekes nem volt, így tehetetlenül sétáltam fel-le a helyiségben. Valójában értem, mi folyik körülöttem, csak nem tudom, meddig szándékozik mindenki sajnálkozón viselkedni velem szemben.
„Baleset volt, nem tehetek róla.” – szinte minden nap, az elmúlt években ezt mondogattam magamban, hátha beletörődök. Pedig nem. Akaratlanul is a labor másik ajtajára lestem, ami egy szobába vezetett. Ennyi év után is tudom, hogy bolond voltam. Mert hinni és bízni akartam Benne, de jól megfigyelhetők az eredmények, hogy a hölgyekben tényleg rengeteg fondorlat lakozik. Persze, férfiként nem terhelnek le olyan, nőket folyton foglalkoztató kötelezettségekkel, mint házasság és családalapítás, de mégiscsak maholnap közeledek a harminc fele. Tudom, hogy a mama aggódik, hiába a busás vagyon meg a családi kiváltság, lássuk be, nem egy félkarú férfi a fiatal hölgyek ideálja.
Csak onnan vettem észre az idegességem, hogy akaratlanul is a második cigarettát gyújtottam meg. Melyik a fullasztóbb? A dohányfüst vagy a női akaratosság?
Tehetetlen lézengés, meg egy istenien finom ebéd után visszatértem a szobámba, készülvén a késő délutáni, esti dorbézolásra. Valójában évek óta mértékkel fogyasztok alkoholt, a pénzt nem herdálom el kártyázásra, de megnyugtató a férfiak társasága a kaszinóban, ahonnan mindig elégedettséggel távozok, tudva, hogy újabb információkat és titkokat tudtam meg, vagy csak rájövök, milyen jó dolgom van addig, míg nincs egy asszony a háznál. Ami nagyon úgy tűnik, meg, ha rajtam múlik, még jó ideig nem is lesz.
Kezdett lemenni a nap, elbúcsúztam a háziaktól, elindultam a fogaskerekű állomás felé, fogtam egy konflist, ami akár a világ végére is elvihetett volna, annyira mindegy volt jelenleg, hova tartok. Már javában Pesten jártam, mikor hirtelen megálltunk. A lovak idegesen nyerítettek, ki is lestem az ablakon, mi történt, de a látvány megijesztett.
Miért velem történik ilyesmi? Egy megtébolyult nőszemély pont az én konflisom találta ideálisnak arra, hogy végezzen magával?
Meglátva a lovak elé esett hölgyet, tudtam, hogy mit akarok tenni. Egészen fiatal, szinte még leány tárult a szemem elé, aki látszólag kirohant a házból. Miért, majd arra később kerítek sort. Remélem, még időben segíthetek rajta.
„Egyszer már elszúrtam, másodjára nem fogom.” – segítséget megtagadva felkaptam, azonnal megváltozott esti program gyanánt orvoshoz viszem. Talán egy jel, hogy a múltban elkövetett hibáim megbocsátást nyerjenek. Ha így van, nem futamodok meg. Megmentem.
Az fikció az alábbi könyvhöz kapcsolódik és segítségül volt az íráshoz:
Böszörményi Gyula Ambrózy báró esetei könyvsorozat
Leányrablás Budapesten című kötete