Békebeli fanfiction részlet #15 (Szer'usz világ, A Barnum-rejtély alternatív folytatása, Richárd szemszögéből)
Mindörökké várni, valami érdekesre, valami újra, de addig sem lehet ölbe tett kézzel ücsörögni, főleg, ha váratlan történet motoszkál a fejben. Ezzel a történettel kapcsolatban pedig még sok kérdés nyitott, mivel pontos hónapot, napot csak a következő kötet megjelenése után kaphat. (emiatt nem kőbe vésett a történet, valószínű lesznek szituációk, amik el fognak térni a lehetséges, eredeti történetszáltól)Buda, Ambrózy-villa 1901.
Legelőször a kutya ugatása, ezzel együtt István kiabálása verte fel a villa kísérteties csendjét. Ahogyan Terka néni megjósolta, hogy napokon belül fel kell bukkannia Milinek és komornájának, emiatt a drága szakácsnénk próbált rávenni, hogy ha sikerült kilábalnom az ágyból, talán méltóztatok rendesen fogadni haza a feleségem. Viszont, mikor az ebédem felhozta Terka néni, rámutatott, hogy nem a többnapos borostám rendbetételére célzott, hanem a szobámra.
Kisfiús értetlenséggel néztem körbe a villa legnagyobb szobáján, természetesen akkor már sima arcbőrrel rendelkezve, mert bizony semmi kivetnivalót nem találtam benne. Persze, a földről már Terka néni rég felszedte az összes iratot, ami egy nagy kupacban hevert az asztalon, az asztal körül is szerte dokumentumok, újságok és jegyzetek vannak, amiket már nem tudom, mikor rámoltam le az asztalról… meg az ágy mellett is feltornyoztam egy könyvkupacot… de szépen, rendjén, egymáson vannak, igazán nem értem Terka néni kifakadását. A ruháimat pedig már napokkal ezelőtt elpakolta, morogtam is egy sort, mikor fél órán keresztül keresgéltem a ruhadarabokat. Megesküdtem rá, hogy a keresett pár zoknit utoljára a perzsa pamlagnál láttam… a sétabotom persze lenn, a kabátomnál volt, nem akartam felhozni csak azért, hogy a megszokott módszeremmel feltérképezve találjak végre egy ingmellet. Kezdtem érteni, a nők miért tollászkodnak annyi ideig. Hogyan képesek megtalálni bármit is, ha a szekrénybe zsúfolnak mindent? Ha viszont kirámoltam volna a ruhásszekrényt, búcsút mondhattam attól, hogy bárki is felhozza nekem a vacsorát. Reméltem, hogy az ágy rézkeretére tett pizsamának nem fog lába kelni estig. Mégis, hol máshol keresném este, mikor felölteném?
Bogi kutya ugatása üdvözlő volt, mégis megszokottan sétáltam a fegyvertárolóig, hogy töprengve kitaláljam, kit kell üdvözölnöm és milyen munícióval, de amint a konyhából felhallatszódott a hetek óta nem hallott női hangok, rájöttem, hogy nem ildomos a megérkezett hölgyeket fegyverrel fogadni.
A vitrin üvegében lopva vetettem magamra egy pillantást, az arcomra fagyott mosoly túlzottan is elárulta, hogy örülök. Nos, tévedett Mili, mikor azt merte állítani, hogy nem szorult belém egy szemernyi érzés sem.
Csendesen lesétáltam a szalonba, ahol a két megérkezett hölgyet vizslató tekintettel mérte fel anyám. Az ajtóban István és Terka néni feszülten várta, mit fog a mama mondani, de Mili és Mári egyből el lettek küldve, hogy tegyék helyre magukat és majd a vacsora közben beszámolhatnak visszatérésük körülményeiről. Szakácsnénk egyből Márira fordított minden figyelmet, Istit meg elzavarta, hogy ne lebzseljen a lábuk alatt. Mili eközben az emelet felé vette az irányt, hogy vehessen egy forró fürdőt. Ekkor rohant majdnem belém, szerencsére időben észrevett és előttem megtorpant. Valószínű, nem tudta, hogyan üdvözöljön, nem tudva, milyen állapotban vagyok, így én kezdeményeztem, a jobb kezét megfogtam és egy kézcsókkal üdvözöltem. Ezzel együtt kifejeztem hálám, hogy hazatért és elengedtem, hogy felfrissítse magát.
Nem tudom, mi ütött belém, alvásra készülve botorkáltam végig a folyosón, mikor belépve a szobámba úgy éreztem, valami nincs rendjén. Fogtam magam és ismét a folyosóra kerülve, pont annál az ajtónál álltam meg, amit alig fél éve képes lettem volna fejszével összezúzni, csak, hogy bejussak a mögötte levő szobába. A kulcs a zárban volt, mint akkor is, ha viszont a rigli ismét… Az ajtó nyitva volt. Felelőtlenül nyitva. Kíváncsian belestem, a háromajtós ruhásszekrény tükréből észrevettem Milit, aki a fésülködőasztal előtt ülve fésüli a kiengedett hajzuhatagot. Mikor beléptem és becsuktam halkan az ajtót, a lány egyből rám tekintett.
– Történt valami? – pattant fel az ülőkéről Mili. – Nem mondta, hogy beszélni akar velem.
– Igaz. Nem is beszélgetni jöttem. – léptem közelebb Milihez, hogy vállára téve a kezemet, visszaültessem a fésülködőasztal elé. Az asztalra letett, ezüst nyelű fésűt megfogtam, párszor végighúzva a sörtéket lágy haján szemmel láthatólag is kellemesen megborzongtatta. Mikor a fésű visszakerült a helyére, a kezemet ismét a vállára helyeztem.
Mili a tükörből figyelt mindvégig, mikor megértette, hogy nem kívánok szólni, egy csalfa mosollyal az arcán megérintette a vállán nyugvó kézfejem. Túlzottan is nyugodt, meghitt pillanat telítette meg a lelkem, egymást fürkészve a tükrön keresztül, egymáshoz érve, miközben a petróleumlámpa fénye csillant vissza a gyűrűkről, amiket viseltünk.
Én felépültem, ő pedig mellettem maradt, erre a kettesben töltött percre pedig titkon vágytam. Bizonyítani akartam? Tanítani? Kifejezni a bennem motoszkáló érzelmeket?
– A komornája vissza fog térni? – érdeklődtem mély, karcos hangon.
– Már nem. Amúgy is mihamarabb távozni akart, így kimenőt kapott. – rázta tagadóan a fejét Mili, mint akit nem érdekelt, hogy segítőnője mit forgatott a fejében. Valószínű, mindketten tudjuk, mert az én mindenesemre panaszkodott Gáspár bácsi, Isti is szélnek lett eresztve az estére.
A fülembe csengett a halk nevetés, felvont homlokkal lestem Milire, elszakadva a tükörképtől.
– Tudta, hogy Mári…? – nézett fel Mili kíváncsian.
– Nehéz volt Istit meggyőzni, hogy nem a pórul járt rózsa miatt lépett le Mári. – mosolyodtam el, de csak percig bírtuk a nevetésünk visszafogni.
– Képzelem mennyire lepne meg, ha a párnám alá rejtve rózsára bukkannák… – ábrándozott Mili, amire akaratlanul is megszorítottam a vállát.
– Nem gondolja kedves, hogy erre az évre túlzottan is sok jutott ki a rózsákból? – vetettem fel cinikusan, eszébe juttatva a legutolsó, közös ügyünk.
– Ugyan már Richárd, tudom, hogy maga nem fog virággal kedveskedni, de ettől függetlenül még lehetne…
– Nem tudom Mili, még mi hiányozna önnek azok után, hogy a feleségem lett. – vágtam udvariatlanul a szavába, mielőtt valami abszurd és ábrándos, leányregényből vett kívánsággal kötne gúzsba, amit lehetetlen teljesíteni.
Nem vártam meg, míg végiggondolja, arcán végigsimítottam a kezem, végül az állát megfogtam, de most nem akartam semmit megértetni vele, mint annak idején, mikor a Magyar utcában fülön csíptem. Nem, akkor nem értette volna meg, de talán most… lehajoltam, hogy csókot leheljek az ajkaira.
Csak pár szempillantásra távolodtam el, tartva, annyira megleptem szegényt, hogy elfelejt levegőt venni. A petróleumlámpák meleg fénye mellett nem mertem megesküdni rá, hogy a riadalom vagy a vágy csalóka képzete tükröződik vissza mélybarna szemeiből.
– Ha még egyszer nélkülem merészel elmenni Mili, én… – tettem a kezem a tarkójára, ismét csókot lopva, nem érdekelve, ha tiltakozni kezdett volna. Eleget aggódtam érte! Teringettét, mégiscsak a feleségemről van szó, hogy képzelheti, hogy szó nélkül tűröm, ha elkóborol?!
Szerencsémre Mili nem vette zokon, a kezeit a nyakam köré fonta, ahogy még közelebb került hozzám. Igen, túlféltem és ragaszkodom hozzá, és pont ezt akarom a tudtára adni, miközben a kezem beleakadt a mogyoróbarna fürtökbe, ami meleg, folyékony csokoládéként omlott a vállaira.
– Tudja Richárd, hogy nem vagyok olyan madár, akit kalitkába zárva tarthat. – incselkedett Mili két csók között.
– Eljön az ideje, mikor önként fog abba a kalitkába visszaröppenni.
Mili ráncolva a homlokát nézett rám értetlenül, de nem szándékoztam kifejteni, mire gondoltam.
Az fikció az alábbi könyvhöz kapcsolódik és segítségül volt az íráshoz:
Böszörményi Gyula Ambrózy báró esetei könyvsorozat Leányrablás Budapesten, az Ármány és kézfogó, illetve a nász és téboly című kötete a 2018-as könyvfesztiválon kapott Mück Mári levelével együtt