Buda, 1900. október 12.– Mili, magának teljesen elment az esze, ha azt hiszi, hogy magamat féltem! – kiabáltam teljesen kikelve magamból.
– Nem? Hát akkor kit? – hallottam meg Mili kérdését, aminek megválaszolása olyan eredményt szült volna, amire magam sem voltam felkészülve.
Láttam a szemein, nem vette észre. Vagy nem akarta észrevenni. Mindig csak magára gondol, azt hiszi, hogy nem foglalkozok vele, nem érdekel engem, mi lesz vele és erre megvádolt, hogy félek. Igen félek!
Félek, hogy hiába vagyok a sarkában, ha bajba kerül, nem vagyok képes megmenteni. Tudhatja, mi folyik körülötte. Amióta csak nálam lakik, folytonos pletykák terjengnek a háta mögött és ez bosszant engem. Remélem, még nem tudja, hogy az a pökhendi Detrich mit gondol róla. Már a tény, hogy Detrich gondolata mennyire mocskos Milire nézve, megérdemelné, hogy végre jól orrba verjem. Bár lehet, ha Mili szemébe vágná, olyan csípős megjegyzést kapna vissza ettől a heves leánykától, ami minden sérelmemet kifizetődővé tenné.
Idegesen ziháltam, kihúzva magamat fölébe tornyosultam, mégsem fogja fel, mennyire törődök vele. Csak a szeme villanásából tudtam, hogy akar valamit. Választ akart. Olyan választ, amit nem ejthettem ki a számon. Nem tudta, mire képes, a határozottsága olyan mértéket öltött, aminek nehéz ellenállni. Túl közel áll hozzám, mégsem tudok menekülni. Egy női rafinéria létezik, amivel képes lenne térdre kényszeríteni.
Felemelve a fejét, majdnem szemmagasságba került velem. Hevesebb levegővételek közepette ekkor már jól tudtam, mi lesz a vége, miközben Mili ugyanezt csak sejthette. Idegesen és zaklatottan lehunytam a szemem, összeszedve a bátorságom, hogy elutasítsam azon nyomban. Túl sokáig várhattam, mert azonnal megéreztem a vállaimon a meleg kezeit az ajkunk pedig súrolta egymást. Egyszerre nyitottuk ki a szemeinket, Milinek kellett ezután félnie, miközben várta a válaszom. Egy lépést hátrébb tett, de azonnal megragadtam a karját. Nem jegyeztem meg neki, hogy teljesen kipirosodott arccal állt előttem. El akarta fordítani a fejét, miközben szemét lesütve szégyellni kezdte magát.
Megértem. Kínos kinyilvánítani az érzelmeink, sosem tudva, hogy viszonzásra lelünk-e tettünkkel. Megesküdtem rá, hogy Mili azt hitte, hogy ezzel letudott egy csókot, de be akartam bizonyítani tévedését. Nem válaszoltam meg a kérdését, hogy jöjjön rá magától, kit féltek istenigazából.
Visszahúztam magamhoz, lehajoltam, hogy az arcához közelebb férkőzzek, amint elengedtem a karját, az arcára tettem a kezem, ami a haja felé kezdett vándorolni. Továbbra sem akart szembenézni velem, de legalább nem menekült. Nem kértem engedélyt, jól tudva, hogy kezdeményezése lévén már megkaptam. Visszatartott lélegzettel várta következő lépésem.
Belátom, tényleg óvatoskodó, pipogya alak vagyok, mert kétszer meggondolom, hogy mit teszek. Tudom jól, milyen, ha rosszul lép az ember és minden terve összetörik. Mili most is a lelki sebeim akarta felszaggatni, ami egyikünknek sem jó.
Ajkaink találkozását túl forrónak találtam, nem értve még magamat sem, hogy bizonyítani, tanítani, vagy vallomást akarok ezzel tenni. Nem gondoltam bele, hogy egy heves, kiabálós vita így fejeződjön be.
Felriadtam. Még a reggeli első napsugarak sem mutatták meg magukat, miközben az ágyon ülve próbáltam észhez térni. Nem tudom, mi ijesztett meg igazán: a tudat, hogy álmodtam és megtettem, vagy az, hogy a valóságban nem így történt.
Az fikció az alábbi könyvhöz kapcsolódik és segítségül volt az íráshoz:
Böszörményi Gyula Ambrózy báró esetei könyvsorozat
A Rudnay-gyilkosságok című kötete
[ Kép:google ]