Békebeli fanfiction részlet #7 (A Rudnay-gyilkosságok, 18. fejezet, Csibész a sárban – alternatív változat)

Ambrózy villa, 1900. október 17.

Nem volt elég látnom a félelmet a szemében, még be is sértődött, nem értve meg, hogy nem akarok több botrányt. A szemem előtt viharzott fel az emeletre, beletörődve a döntésembe. Eközben rám adták a kabátom, hogy elinduljak kitűzött célom felé, de mielőtt elhagytam volna a villát, felém nyújtotta a család hű embere az egyik pisztolyom.

– Köszönöm, Gáspár bácsi, de a botom nekem épp elég. Inkább tartsa magánál, mert ennek a háznak az igazi kincse odafönn duzzog, őt kell védeni. – hárítottam el a segítséget nagyapám néhai huszárjától. Határozottan el is indultam, tudva, ha most nem lépek le, olyan következményekkel fogok szembekerülni, amiket a jelenlegi tettemmel megelőzhetek.

A Széchenyi út néptelensége, az őszi hideg este fojtogat. Megértem Mili félelmét, főleg, miután betörtek a villába. Félnem kellene? Hiszen, tegnap sem voltam itthon, senkinek sem esett baja, így ma este sem történhet semmi…

A mama megbízik benne, így nekem is illendő tisztelni Milit. Mégsem maradhatok mellette, mert ha csak egy pletyka is felröppen…

Lefordultam az emlékútról, hogy mihamarabb elérjem a fogaskerekű állomását, mégsem vettem sietősre a lépéseim. Olyan csend van körülöttem, amit még egy kuvikmadár sem tör meg ma este. Nem lesz gond, Gáspár bácsi most is éberen figyel, akárcsak Bogi kutya.

Mégis vissza akarok menni. Bolondság azt állítani rólam, hogy szeretem a Rémi kiszolgálását, miközben számomra nincs nyugtatóbb, mint a saját ágyamban lehajtani álomra a fejem. Megrögzött, ostoba szokások, begyöpösödött, álszent erkölcsi előírások…

Megtorpantam. Ha megtehetném, most a két kezemmel takarnám el a képemet, teljesen elszégyellve magamat. Igaza van Milinek, eddig is magasból tettem a szokásokra. Persze, nem tagadhatom, mennyire voltam botrányos hét éve… de erről szerencsére csak pár ember tud. Kell, hogy legyen egy férfi a háznál. Anyám sem kötné a lelkemre… gondolom.

Valamelyes bosszantott Mili viselkedése, túl könnyelmű volt számomra. Viszont, ahogyan ma hazatértünk, valami különleges érzés fogott el. Csak ketten, Milivel a villában és Gáspár bácsi társaságában egészen máshogy alakult a délután.

El kellett ismernem, remekül főz. Igaz, régen ettem már, így szó nélkül igyekeztem minden elém tett falatot elfogyasztani, míg ő cseverészett. Csillog a szeme az örömtől, bár nem tudom, mi lelkesítette fel ennyire. Találkozott István bátyámmal, aki vitathatatlanul szöges ellentéte nekem. Hiszen megházasodott, született pár gyereke… Ha hét éve nem veszítettem volna el mindent, talán akkor hasonló cipőben járnánk.

Elkeserített a gondolat, nem is akartam Milivel ezek után beszélgetni, pedig biztos vagyok benne, hogy egész este körülöttem sertepertélt volna. Túlságosan tartottam attól, hogy a szememből kiolvassa minden gondolatom, ezért is döntöttem úgy, ma este nem kívánom Mili társaságát. Elment mosogatni, pont akkor néztem be a konyhába, mikor végzett. Közöltem vele, hogy a laborban leszek. Valójában a labor mögötti szobába irányított a lábam, újra szembenézve múltam sötét perceivel. Hiába lestem a képen található hölgyre, akinek szépségét megállította az idő, máson járt az agyam.

Miért nem voltál olyan makacs, mint Mili? Te tudtál volna olyan vacsorával hazavárni, mint Milike? Látod, Mili nem fél, veled ellentétben.

Nem tudom, miért érzem úgy, hogy a helyiségben egyre melegebb van, akaratlanul is a tükör felé vetettem a pillantásom. Ég az arcom, röstellve gondolataim. Nem akarom beismerni, hogy jelenleg sem a múlton rágódok. Egy ideje nem. Megfordultam, az ajtóra szegeztem tekintetem, tartva, hogy Mili lebuktat. Szerencsére a fehér ajtóban senki nem állt, sőt, nem volt nyitva, megkönnyebbült sóhajjal tértem észhez.

Megint elkalandozott a gondolatom, felocsúdva jöttem rá, hogy a bejárati ajtónál állok a lámpafényben. Önkénytelenül nyúltam a kilincs után és halkan beléptem a villába. Az otthonomba. Ahol jelenleg csak egy személy tartózkodik. Levéve a kabátomat, felosontam az emeletre, tudva, mit fogok tenni. Előhúztam a zsebemből egy papírt, ráírtam, amit szerettem volna szóban közölni, de nem mertem, végül szórakozottan összehajtva az üzenetet, becsúsztattam a Militől elválasztó ajtó alatti résen.

Épp csak beléptem a szobámba, hogy a papírra vetett szavaimnak igazat adjak, meghallottam a szoknya suhogását, ami közeledett felém. Meglepetten fordultam a hátam mögé, nem tudva, milyen fogadtatásra számítsak. Mozdonyként rohant felém Mili és mielőtt menekülőre foghattam volna, már a karjai a vállaimat és a nyakam tartotta fogságban.

Könnyek csillantak meg a szemében, de az arcéle megnyugvásról tanúskodtak. Nem mert a szemembe nézni, helyette a mellkasomhoz dőlve rejtette el az arcát, leplezve zavaros érzelmeit, amivel letámadott. Higgadtságot tettetve karoltam át, de éreztem, hogy a szívem hevesebben dobog.

Remélte, hogy visszafordulok? Ennyire bízik bennem?

Miután úgy tűnt, Mili lehiggadt, felemelte rám a tekintetét. Látom rajta a vívódás jeleit, feltételezem, még nem tudja, mihez kezdjen a kialakult helyzettel. Türelmesen vártam a döntését, miközben igyekeztem nem felróni, hogy kicsit sem komilfo, hogy este a villában, ráadásul a szobámban, kettesben tartózkodva a karomban tartom.

Persze, ez az idilli állapot sem tartott sokáig, mert Mili egy szempillantás alatt észhez térve ütötte öklét finoman, de határozottan a mellkasomnak.

– Maga Richárd egy… – hallottam ki szavaiból a keserűséget, kereste a megfelelő szavakat, mivel is akart illetni engem. Viszont nem volt képes befejezni a mondatot.

– Igen Mili? – érdeklődtem attól tartva, hogy egy heves vita kialakult volna ki, ha nem hagytam volna, hogy kiadja magából a mérgét. Ehelyett viszont csendesen hátrébb lépett és elmosolyodott. Nem tudtam, mi járt éppen a fejében, de nagyon kíváncsivá tett.

– Hallottam, mit mondott, mielőtt távozott. – felelte halkan Mili.

– Igen? Örül, hogy elutasítottam a fegyvert? – kérdeztem vissza, sejtve, hogy nem erre akart célozni. Visszamosolyogtam rá, hogy tudassam, jól tudom, mire gondolt.

– Örülök neki, de ha akkora kincs vagyok, miért hagyott magamra? – kérdezősködött hajthatatlanul az ismét felélénkült leány.

– Mili, megmondtam, hogy nem hagyom magára. – feleltem türelmet erőltetve magamba. – Gáspár bácsi pedig az életével is megvédené azt, akit rábízok.

– Mégis visszajött. – erősködött tovább Mili.

– Igen, visszajöttem. – ismertem be. – Viszont ha továbbra is duzzog, még egyszer meggondolom, hol töltöm az éjszakát.

– Nem fogja meggondolni, mert már döntött. – válaszolta komoly arccal Mili, miközben a zsebéből előhalászta a nemrég hozzá került papírom.

„Bocsásson meg Mili, itthon maradok egész este.”

Ebben a pillanatban még egyikünk sem tudta, hogy nem is lesz olyan nehéz betartani az ígéretem.

Az fikció az alábbi könyvhöz kapcsolódik és segítségül volt az íráshoz:

Böszörményi Gyula Ambrózy báró esetei könyvsorozat

A Rudnay gyilkosságok című kötete

[ Kép:google ]